Kartali Zsuzsanna

Önmagunkat sem érthetjük meg teljesen soha, nemhogy valaki mást, akit csupán a saját szubjektivitásunk torzító lencséjén át láthatunk. A képben, amit róla alkotunk, mi magunk is benne vagyunk. A másik ember személyiségéből ráadásul csak annyit láthatunk, amennyit a szavai és a cselekedetei megmutatnak, sosem az egészet. Arra pusztán következtetnünk lehet, így máris megduplázódik a torzító hatás.

Egy Asperger-szindrómás gyermek szülője maga is autista egy kicsit. Vagy mindig is az volt, de ezt elég jól kompenzálta - Mi volna markánsabb jele ennek, mint hogy szülővé vált! -, vagy a gyermekkel való szoros együttélés során a jelleme autisztikus jegyeket vett fel.

Manapság a tolerancia zászlaja alatt egyen-emberek masíroznak, akik mind a tévé és az internet sugározta képhez akarnak hasonlítani és ahhoz mérnek másokat Is. Éljen a sokféleség, de azért mindennek van határa. Mégpedig elég szûk, média és oktatás szabta határa, ami Magyarországon még inkább szûkül. Éppen ezért egyre kisebb mértékû másság egyre könnyebben szúr szemet.

Csak a legszerencsésebbek kamatoztatják a másságukat a tudományok vagy a mûvészetek terén. Vajon hány színész, zenész, matematikus, informatikus vész el a világ számára az intolerancia süllyesztőjében? És hányan nem lesznek még csak megközelítően sem boldog, társadalomba illeszkedett hétköznapi emberek sem?

Bárcsak ne lenne az egészségesnél nagyobb öncsalásra szükség ahhoz, hogy legalább néha a saját fiamat érezzem a legjobbnak, a legszebbnek, a legokosabbnak! Hiszen ezt nemcsak hogy megbocsátják egy anyának, hanem el is várják tőle.

Ha fura a gyerekünk, magunk is furák leszünk, mint ahogy ez fordítva is igaz, feltéve, hogy a nap jelentős részében egy levegőt szívunk vele, miközben hatunk egymásra.

Hát minek nekem az irodalom, amikor enyém az igazi Élet?!

Meddig tart a tudatosság, és hol kezdődik a szorongás? És ha már elkezdtünk szorongani, az meddig egészséges, és honnantól árt? A mániákus blogger kismamák, szülésznők és dúlák vég nélküli, meddő vitát folytattak mindenről az internet rózsaszín és világoskék bugyraiban.

Otthon, a gyerekszoba meleg fészkében minden anya-gyermek páros kiépíti a saját, külön bejáratú világát, amelybe csak kivételezett személyek léphetnek be, akik ebből a kivételezett szerepükből adódóan önként az orrukra biggyesztik az elfogadás szemüvegét.

A szeretetre minden lehetőséget ki kell használni, mert nem tudhatjuk, meddig tehetjük meg.

Ahogy az erdő fáira sem haragszunk, ha sûrûn nőttek, ugyanúgy nem bosszankodunk, ha túl sok ember van körülöttünk. És ne várd el, hogy mások térjenek ki előled. A fa sem fog félreugrani.

Olyan házi kedvenc kell, amit lehet dögönyözni, de azért meg tudja védeni magát, és nem veszi a lelkére azt sem, ha a gyerek néhány napig feléje sem néz. Vagyis simulékony, mégis önálló. Mint egy macska.