Konsztantyin Pausztovszkij

Bizonyos esetekben a természetet nem szabad magára hagyni. Irányítani kell az emberiség javára, de alapvető törvényeibe persze nem szabad beleavatkozni. Az emberek boldogsága nem függ a civilizáció előrehaladásától. A boldogság örök érvényû kategória.

Vannak megpróbáltatások, amelyeket sohasem kellene embernek elviselnie, olyan kegyetlenek, s annyira ellentmondanak azoknak a magasztos értékeknek, amelyekért annyi esztendeig élt, s amelyeknek tiszteletére az emberiséget nevelte.

Vannak az életnek olyan korszakai, amelyekre az ember semmiképp sem akar visszagondolni. Nem azért, mert hibáink, kudarcaink vagy boldogtalanságunk emlékei fûződnek hozzájuk. Apám gyakran mondogatta, hogy a kudarcnak is megvan a maga jó oldala. Nem ez az oka tehát, hogy néha nem szívesen térek vissza a múltba. Azért nincs kedvem visszaemlékezni életem bizonyos szakaszaira, mert nem adtak hozzá semmit a valóságnak ahhoz a képéhez, amely mindegyikünkben él.

Gyakran meglepődöm rajta, hogy milyen vakon járunk-kelünk az életben, nem sejtjük, nem is képzeljük, mennyi tragédia, nagyszerû emberiesség, bánat, hőstett, aljasság és kétségbeesés színhelye az a darabka föld, ahol éppen élünk. És mi csak élünk, és nem is gyanítjuk mindezt.

Nincs nagyobb boldogság a földön (...), mint az összetartozó emberek egyetértése, és nincs tragikusabb, mint a halódó szerelem, az érzés megmagyarázhatatlan, észrevétlenül terjedő és egyik fél által sem érdemelt pusztulása. Az ember egyik percről a másikra végképp magára marad.

Az ember egyik legerősebb ösztönös vágya az a törekvés, hogy emlékezetébe rögzítse azt, ami visszahozhatatlanul eltûnik.

A boldog napok várása néha sokkal jobb, mint maguk a boldog napok.

Nemcsak néznünk kell, de látnunk is, s nemcsak hallgatnunk, de meghallanunk is.