Konsztantyin Szimonov

Várj reám, s én megjövök. Fordulj daccal el, ha áltatják ösztönöd, hogy: feledni kell...

Ilyen nem voltál még soha, mint ott, abban a búcsúpercben. Szeretlek... peron, éjszaka, bánattól hideg kéz kezemben...

Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt, Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt. S te mentettél meg. És hogy? Egyszerû titok: Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott.