Kormorán

Már hosszabbak az árnyak, kell mosoly, mely biztató. Ki egyedül ünnepel, annak vigasz legyen a szó!

Ne sírj kedves, ne nézz hátra, ölelj engem utoljára! Ölelj engem két karodba, úgy, mint régen. Minden könnycsepp egy-egy csillag fenn az égen.

Elmenni messze, magasba felrepülni, csapódni kőhöz, üvegként összetörni. Veled, mégis egyedül állni, csak állni szótlan, végleg összeforrva az életen túl, egy csókban.

Mert jó lenne jónak lenni jók között, de az angyalok szárnya elolvadt a máglyák fölött.

A csend partján, ha lépdelsz, Lesz veled egy mégis, Lesz veled egy mégsem, Gondolkozz, miért nem.

Szólt az angyal: csak egy az élet! Nem teheti, hogy elmegy - élhetne végre! Mert jól tette dolgát, amíg tehette, kincs lesz minden legenda körülötte: ő lesz az új monda, az embert kiáltó, ő lesz a példa, az embert megváltó. Õ lesz, ki az embert becsületből hitte, ő lesz egy szegény sors szenvedő szülötte.

Nekem játék, neked szerelem, neked fény, nekem a végtelen. A közös bûn, a hiányzó értelem. Mi neked küzdelem, nekem a félelem. Talán egy más korban, egy más létben vége lesz a láznak, De most ami volt, s ami lesz, odaadod másnak. Ez most a búcsú és a kezdet is. Ez most fájni fog, még ha tudjuk is.

Tudod kedves, ha rám nézel fénytelen szomorú szemmel, úgy vagyok én is egyedül minden kérdésemmel.

Eljött valaki a csend partjára üvölteni: végre! - a mindenért cserébe.

A szertárból hozta a térképet, melyet már senki se lát, kicsi pontokkal mutatta a Maros-Magyar autonóm tartományt. Kidobták a régi atlaszt, megszüntetik az iskolát, megőrzi mégis az emlékezet a földrajztanárt.

Az én hazám végtelen, nem csak a hegy s az erdő. Az én népem hatalmas. Egy haza van, nem kettő!

Amiért könnyezünk, az magunk temetése. Melléd ül egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel, Félsz érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett. Énekelsz, beszélsz, vitatkozol, mondod, csak mondod A fél krajcárt sem érő bölcsességet.