Kovács Ákos

Ma éjjel az emlékeddel alszom vagy virrasztok, hisz` megtörtént már párszor, makacs fájdalommal kívánom a hajnalt, kérlek bocsáss meg nagyon hiányzol.

A mûvészet dolga, ha van ilyen, talán csak annyi, hogy reményt adjon, néha akkor is, ha nincs.

A szemnek láthatatlan De száz meg száz alakban Érzékelhető Az eltûnő időben is Ott van ő.

Ha az ember nem önmagát keresi, akkor könnyebb lesz megtalálnia saját helyét a világban. Ugyanis az Egyetlen létezőt kell keresni. És ha az ember afelé törekszik, akkor előbb-utóbb a saját helyében is megnyugszik az ember, hogy az én utam a keresés.

Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, azután mégsem, és én nem nézek Rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még.

Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsimogatni a fejed, megnyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mosolygok is Rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek Veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk.

Meg kell tanulnom örülni magányomnak. Tegyél, kreálj, írj, ­olvass: élj. Vigyázz, nehogy formák köré rendezd önmagad. Kompromisszumokat kötnöm szükséges ugyan, de nem mindegyik elkerülhetetlen. Szétvert álmok romjainak tengerén hajózom így is - úgy is: megtanulok-e örülni annak, hogy itt lehetek?

Érdemes aszerint élni, amiben hiszel, mert különben előbb-utóbb abban fogsz hinni, ahogy élsz.

Térképeket terítek magam elé, számolok. Verset írok, gitározom, lüktetek. És megremeg és megpendül és újra zúg, zakatol, cseng-bong az idő. Hallhatatlan hangja szétfeszíti a teret, a léleknek zenél. Megint elmúlt egy nap nélküled.

Leszáll az este. Szavak keringenek a foszladozó ég alatt, kinn a városban, benn a falak közt, a fejemben is. Fázom így, pedig melegem van, fázom mégis, hiányzol. Zúg az idő. A keringő szavak után nyúlok, leírok egyet-kettőt, elmúlik egy nap. Zúg, zakatol az Idő. És telik. És múlik. Aztán megáll.

Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak, és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból. Csak rám ne nézz.

Az egyetlen, ami emberi: szerelemmel szeretni, értelem és remény nélkül, talán éppen a reménytelenséget ûzni.

Gyakorlatilag minden szerzeményemben megjelenik, ahogyan a világról gondolkodom.

Jelen Magyarországa lényegében nincs is, mert semmi sem él, amíg lelkében nem létezik.

Csak egy dolgot tudok adni, önmagamat: énekes vagyok, aki a saját életéről, gondolatairól, érzéseiről énekel.

A tévében haknizó celebeszek szokták csivitelni, hogy nem szeretnének "hagyományos" módon élni, nem szeretik a "hagyományos" dolgokat. Pedig a hagyomány nem más, mint több évezrednyi, sûrített tudás arról, mi az emberi, mi az üdvözítő.

Ismered a menzai buktát: nagyon sok tésztát meg kell enni azért a kis lekvárért.

Ki a költő? Akit a magyar irodalmi kánon elismer, akiről ódákat zengenek az irodalmi lapok? Ez esetben nyilvánvalóan nem vagyok költő. Szerintem a szó definíciója ez: ember, aki verseket ír. Ilyen szempontból költő vagyok.

Vissza kell térni a hithez, kezdetnek azokkal, akikben nincs zsigeri ellenérzés az Isten-gondolattal szemben. Össze kell gyûjtenünk azokat az embereket, akik épülni és építeni akarnak. Tömegből közösséggé kell válni, ehhez pedig hit kell.

Az emberiség nagy része igényli, hogy legyen napi szörnyülködnivalója. Akinek már nem elég valamelyik bulvárlap, az megkaphatja a napi hazugság- és félelemadagját intellektuális csatornákon is. Semmit nem lehet ma elvárni az emberek egy részétől, mert nincs közös szellemi minimum. Megszûntek a közösségek, megszûnt a közös nyelv, mert elveszett a kapcsolatunk a létezés szakrális alapjával. A szellemi gyökérzetet kirántották alólunk, mi meg nézünk ártatlanul, mint akik nem tehetnek a dologról. A hiányokkal terhelt helyzet ellen az ember csak úgy védekezhet, hogy a valóság és az igazság közül az utóbbit választja. Ezzel kiröhögi a valóságként parádézó látszatot.