Kovács András Ferenc

Járj át, akár a virradat, szobát a kék derengés, hass át, rezegtess, mintha tört pohárban kélne csengés...

Fátyolfelhős a csönd: magasan ég a nyár még! Csak úszom céltalan, magányos, néma árnyék... Testemnek hány öröm, hány szebb halál adós, ó? S a lét se több... Csupasz... Lelkemre száradó só!

Gyûlöld magad, de írj. Csak írj. Tiszteld a szellem káoszát, hallgasd a semmi hangjain sikoltozó harmóniát...

S a csendesség tengerpartján hevertünk szép súlytalan homokszemek felett

Amit jól szeretsz, maradandó lészen. Amit jól szeretsz, való örökséged.

Legvégül senki, Nevenincs leszek: ezer szemem sír, ezer meg nevet.

A színház külön életet követel, teljesen más világokat nyit ki az emberben, hallásban, látásmódban és örömökben is.

Bármilyen diktatúrában felnőni, élni félelmetesen nagy, tanulságos dolog is lehet bármikor, bárhol, bárkinek. Mindenkorra feledhetetlen élmény, mint a szabadság és a szerelem.

A vers többrétegû titok, mindig és mindenkinek más és más. Koronként más az olvasóknak is. Mozgása, változása és kiterjedése is van.