Kuczka Péter

Egy csók a szádra, lángoló, piros, a többi már zuhogva záporoz, betakar minden fedetlen helyet, homlokod, nyakad, szemed, füledet, s aztán, hol tested még rejti magát, a csók-zápor a ruhádon tör át, s végül csuklódra, hogy kék ereid vigyék el szerelmemet szívedig.

Nézlek, érezlek egész lelkemmel és most már tudom, farkasénemet az éhség hajtotta, vakon a női hús utáni vágy, a menekülés egy részeg pillanatba. Utánad nyúlok gyengéden, ámuló, tiszta lélekkel, s tudom, hogy ami nem voltam soha, tudom, most beléd szerelmes vagyok.

Értsd meg hát, Drága, hogy én most utolszor simogatlak végig szemem még élő sugaraival, a felém lovagló irgalmatlan halál árnyékában sóhajtva, s kérlek, engedd, hogy titkom eláruljam s hangosan kiáltsam: szeretlek, szeretlek.

Míg háromszázhatvanötször felkel s lemegy a Nap, míg tizenkétszer megtelik a Hold és elapad, míg egyszer elsárgul a nád és újra zöld leszen, míg újra nyílik a virág, addig várj, kedvesem.

Ha a férfiak csak sejtenék, (...) hogy mi mindent tudnak róluk a nők, nem mászkálnának olyan gőgősen, kidüllesztett mellel, előreugró állkapoccsal, nem hencegnének a férfiasságukkal (...), hanem behúznák fülüket-farkukat, ha tőlük száz méterre felbukkanna valami szoknyás személy. Mert a nők mindent tudnak a férfiak kicsiségéről, tehetetlenségéről.