Laura Steven

Az embernek már csak olyan a természete, hogy a legjobb barátnőjét a saját birtokterületének tekinti. Nem úgy, mint a kutyák, hogy körbepisiljük-és-a-szagunkkal-megjelöljük-a-magunkénak, hanem inkább amolyan gyerekes nem-osztom-meg-a-játékomat-mással módon.

Szégyen. Furcsa állat, különösen, ha nyilvánosan jelentkezik. Teljesen tehetetlenné teszi az embert. Megfoszt mindentől, amit tudni véltél magadról, arra kényszerít, hogy a lényed legmélyére nézz. Szeretem azt, aki vagyok? Büszke vagyok a döntéseimre? Hogyan lehetnék jobb ember? És aztán: hogyan változtathatnám meg a világot - és hogyan változhatnék meg benne én?

Egyetlen pillanat mindent megváltoztathat, és az egész világon nincs ennél félelmetesebb. Hogyan vagyunk képesek egyáltalán létezni ebben a tudatban? Úgy, hogy tudjuk, milyen törékeny a létünk, milyen bizonytalan dolgoktól függ a boldogságunk? Ha az ember jobban belegondol, teljesen kiakaszthatja a félelem.

Nem bánhatok vele úgy, ahogy én szeretném, hogy bánjanak velem - úgy kell bánnom vele, ahogy ő akarja, hogy bánjanak vele. Ez nagyon fontos különbség, még ha kicsit bonyolultan is hangzik. Ami valakinek a legjobb, az másnak valóságos rémálom lehet.

Az emberek úgy viselkednek, mintha az élet valami szép ajándék lenne, és teljesen elfeledkeznek arról a tényről, hogy a fent nevezett létezés egy bő 13,7 milliárd évvel ezelőtti abszolút véletlennek köszönhető, illetve annak következménye. Nem akarok ünneprontó lenni, vagy ilyesmi, de mindannyiunk csak korlátozott számú kört tehet meg ezen a gömbkörhintán a Nap körül, aztán feldobjuk a talpunkat, és kénytelen-kelletlen ugyanabban a végtelen pokolban találjuk magunkat.

Ha az embernek kétségei vannak, mindig érdemes azt a lehetőséget választani, ami a legkevesebb munkával jár, hogy maradjon energiánk a fontosabb dolgokra, mint a nevetés.