Lauren Graham

Kifejezetten örömömet lelem a tükörképem nézegetésében, s ettől elmaradnak a szokásos kritikai észrevételeim. Talán az lenne a megoldás, ha mindig jelmezben lennék, ha mindig úgy lennék kisminkelve, mintha arra készülnék, hogy valaki mást játsszak el. Csak ekkor tudom igazán értékelni magamat.

Azon töröm a fejem, hogy a siker és a kudarc közötti különbséget nem lehetséges-e pontosabban kifejezni a különböző farmerméretekkel.

Nem értem, hogyan kerültem ebbe a fura, groteszk álomképbe, amelyben valaki más hajpántját viselem, és olyan valaki közli velem, hogy szeret, akire egyáltalán nem így gondolok.

Máskor annyira bántják a szemem a neonfeliratok, s oly magányosnak érzem magam közöttük, most azonban meleg, barátságos fénnyel világítanak. Ma este mintha örvendezve hunyorognának rám, mintha ünnepelnének valamit, mintha kórusban tudatnák velem, mennyire örülnek, hogy végül is maradok.

Talán nem figyeltem, és máris ilyen emberré váltam. Talán képtelen vagyok elfogadni az igazságot arról, hogy számomra egyszerûen nincs esély. Talán mindennek már tudatában is vagyok, csak nem ismerem be.

Látok fiúkat és lányokat, (...) akik rám emlékeztetnek - egy minőségileg messze jobb, magabiztosabb magamra. Arra az önmagamra, amelyek engem játszanak a valódi énem elképzelt életéről szóló tévéfilmben.

Nehéz az élet pozitív oldalára összpontosítani. Egyetlen pillanatra valahogy sikerül elkapni ezt az illékony jószágot, de mire rendesebben megmarkolod, máris a negatív oldalát mutatja.