Ugrás a tartalomra
-
-
-
-
-
-
De ki festi meg a virágok színét – ki tervezi a pillangók színes szárnyait olyan precizitással, szabályossággal és mûvészettel, amit csak utánozni tud az emberi tehetség -, ki tervezi a rovarok arányait, hogy kecsesek legyenek, s a fák leveleit? Miért van ennyi szín és szépség, arány és mûvészet mindenütt a természetben? Hol a dolgok mögött a tervező – a zseni, a mûvész, aki ezt teremti, mert terv és rajz nélkül egy kis bútort sem lehet csinálni -, kik vannak hát erre a munkára hivatva, s ki adja a megbízást rá az élet óriási terepén? Ez misztikus és csodálatos – mégis reális – és megoldhatatlan!
-
Komolyan kezdek hinni az állatok magasabbrendûségében. Nem az a fontos, hogy egy fajta a kultúra milyen fokán áll, hanem az, hogy benne az egyed mint érzi magát. S hogy az állat elégedettebb, mint az ember, az csaknem bizonyos. Nem nyomja a holnap gondja, nincsenek olyan rafinált szükségletei, melyek kielégítéséről gondoskodnia kell, s nincsenek elemi igényei sem: ruha, lakás, élelem, ezt mind a természettől kapja. Nincs öntudata (?), milyen szerencse! Nem foglalkoztatják a lét és nemlét kérdései, s nem unatkozik! S szerelmi élete mily remek! Nincs morálja, kötelességérzete, csak ösztönei; nincs házasság, csak szerelem... csak érzékei a természet színeinek és hangjainak felvételére. Nincs pénze! S nem is kell neki! Társas életének sincsenek olyan bonyolult, s mégis buta törvényei. Egyszerûbb, tisztább az élete.
-
-