Lillian Hellman

Az emberek megváltoznak, de elfelejtik erről tájékoztatni a többieket.

Annyira öreg (...) még nem vagyok, hogy a jelennél jobban szeressem a múltat, bár vannak éjszakáim, amikor valami szomorúság suhan át rajtam a felesleges fájdalmak, a magamnak köszönhető ostobaságok miatt: bizony ez így volt, így van ma is, és így lesz örökre. Valóban megbántam, hogy életemből túlságosan sokat áldoztam az úgynevezett igazság keresésére, az úgynevezett értelem megtalálására. Sosem tudtam, mit értek én igazságon, soha nem találtam meg az értelmet, amire úgy áhítoztam. Vagyis arra gondolok, hogy túlságosan sok maradt befejezetlen bennem, mert túlságosan pazarlóan bántam az idővel.

Amikor te dühbe gurulsz, többnyire igazad van. De ha valakinek csak egy pici sütnivalója van, gyorsan rájön, hogy ha hagy beszélni, hamarosan eljutsz arra a pontra, ahol már nincs igazad. Vagyis miután rávágtad valakire az ajtót, repülőre szálltál, vagy valami hasonló hülyeséget cselekedtél. Szépen mûködésbe lép az a finom, tisztességes, liberális kis igazságérzeted, és nemcsak a hülyeségedért kérsz bocsánatot, hanem azért is, amiben igazad volt.

Amerikában egészségtelen dolognak tartják, ha valaki emlékszik az elkövetett hibáira, neurotikusnak, ha gondolkodik rajtuk, pszichotikusnak, ha rágódik miattuk.