Luis Bunuel

Isten és Haza legyőzhetetlen páros, ők tartják az elnyomás és vérontás minden rekordját.

Az ember csak akkor jön rá, hogy egész élete emlékekből áll, amikor elkezdi elveszteni az emlékeit, akárha pillanatokra is. Emlékek nélkül nem élet az élet. (...) Az emlékezetünk fûzi össze a bennünk meglevő dolgokat, emlékezetünk határozza meg az értelmünket, a cselekedeteinket, az érzelmeinket. Emlékezet nélkül nem létezünk.

Ha most azonnal bebizonyítanák nekem Isten fényességes létezését, az sem befolyásolná alapvetően a viselkedésemet.

Mivel nem vagyok hajlandó egy olyan isteni szervezőelv közbeavatkozásával magyarázni a világot, akinek a cselekedetei számomra még magánál a rejtélynél is rejtélyesebbek, nem marad más választásom, mint bizonyos mértékig homályban élni. És én elfogadom ezt a homályt.

A véletlent sohasem lehet teljesen megszüntetni, nagyon is élő, meglepő módon újra meg újra előbukkan, és megpróbál alkalmazkodni a társadalmi szükségszerûséghez.

Mivel voltaképpen a véletlen gyermekei vagyunk, a Föld, a világegyetem nélkülünk is meglett volna egészen az idők végezetéig. Elképzelhetetlen kép ez, egy üres, végtelen, magányos, elvileg hasznavehetetlen világegyetem képe; ezt semmilyen értelem nem tudná felfogni, a végtelen káoszt, az élettől megmagyarázhatatlan módon megfosztott ûrt. Lehet, hogy vannak más, a mi ismereteink számára hozzáférhetetlen világok, amelyek így, ilyen felfoghatatlanul léteznek. A káosz iránti vonzódást néha megsejtjük lelkünk legmélyén.

Isten nem törődik velünk. Ha létezik is, olyan, mintha nem létezne.

Ha képesek lennénk rá, hogy sorsunkat a véletlenre bízzuk, és kapálózás nélkül elfogadjuk életünk rejtélyét, akkor nagyon közel járnánk egy bizonyosfajta boldogsághoz, amely talán az ártatlansághoz hasonlít leginkább.

A képzelet ártatlan. (...) Mindaz, ami a fejemben van, csak rám tartozik, (...) ezek semmiképp sem "rossz gondolatok", semmiképp sem bûn, és hagyni kell a képzeletet, hadd csapongjon, amerre csak akar, még akkor is, ha véres, elfajult utakon jár.

Ma már (...) hasonlóképpen áll a dolog a szerelemmel, mint az istenhittel. Mintha eltûnőfélben volna, legalábbis bizonyos körökben. Úgy tekintik, mint valami történelmi jelenséget, kulturális illúziót. Tanulmányozzák, elemzik... és ha lehet, gyógyítják is.

Ateista vagyok, hála Istennek.

A véletlen minden dolgok nagy tanítómestere. A szükségszerûség csak utána következik.