Malála Júszafzai

Hogyha az egész világ néma, akár egyetlen hang is erőteljessé válik.

Fegyverekkel meg lehet ölni a terroristákat. Oktatással meg lehet ölni a terrorizmust.

Mindig megdöbbenek azon, hogy az emberek mennyire magától értetődőnek tartják a békét. Én mindennap hálát adok érte. Nem mindenkinek jut béke. Férfiak, nők és gyerekek milliói élnek háborúban, számukra a valóság az erőszakról, elpusztított otthonokról és ártatlanul kioltott életekről szól. Ha pedig biztonságban akarnak élni, egyetlen választásuk marad: elhagyni az otthonukat, és a menekültlétet "választani". Nem mintha ez valódi választás lenne.

A menekültek is átlagos, hétköznapi emberek. Az egyetlen különbség köztük és közted, hogy ők egy konfliktus közepén találták magukat, és hátra kellett hagyniuk az otthonukat, szeretteiket, az addigi életüket. Hogy miért tettek mindent kockára? Azért, mert ez a választás nagyon sokszor életről és halálról szól. Õk pedig, akárcsak az én családom, az életet választották.

Ha menekült vagy, sok minden más mellett azon is aggódsz, hogy nem jelentesz-e terhet másoknak.

Néha annyira akarsz valamit, hogy amikor megkapod, el sem hiszed, hogy igaz lehet.

Sokak szerint a menekülteknek csupán két dolgot szabad érezniük: hálát a befogadó ország iránt és megnyugvást, hogy biztonságban vannak. Akik ezt gondolják, azoknak fogalmuk sincs, hogy milyen érzelmek kavarognak valakiben, amikor mindent hátra kell hagynia. Nemcsak az erőszakot hagyják maguk mögött, amit többségünk csak a tévéből ismer, de mindazt, amiért szerették a hazájukat. Ez mintha nem jelenne meg a menekültekről és a belső menekültekről szóló közbeszédben. Főként azon van a hangsúly, hogy jelenleg hol vannak, és nem azon, hogy mi mindent vesztettek el időközben.

Mindenkinek az életében vannak olyan hangok, illatok és ízek, amiket hiányol, és vannak olyanok, akiktől nem tudott elbúcsúzni. Mindenkinek az útján voltak olyan pillanatok, amiket soha nem fog elfelejteni. És vannak olyan arcok és hangok, amikre szeretne visszaemlékezni.

Hiszek abban, hogy minden történetnek lehet boldog befejezése, és én azon fogok dolgozni, hogy az én történetemnek is boldog vége legyen.

Bárcsak emlékeznék apámra. De hiába hunyom le a szemem, az emlékeim homályosan kavarognak, mint a füst.

Ha az otthonomról álmodom, akkor mangófákról álmodom, és csendről és fûről. És békéről. Ezt pedig senki nem veheti el tőlem.

Egyvalamit tudtam: akármit is éltem át, és még akármi is vár rám, sosem leszek egyedül. Isten mindig mellettem áll.

Sokszor eszembe jutott anyám imája: Istenem, ha akarod, vedd el az életem, de a gyerekeimet mentsd meg! Anyámat elvehették, de a szeretetét nem. Az ma is velem van, és erőt ad.

Gondolom, minden menekültre igaz ez a látszólagos ellentmondás: hálásak az új életükért, amiért a régi életük fájdalmas elvesztésével fizettek.

Minden apróság segít. Ahhoz, hogy valaki ne adja fel, néha annyi is elegendő, hogy odafigyelünk rá, és meghallgatjuk.

Megkönnyíti az együttélést, ha a pár valódi szerelmet érez egymás iránt.

A leggyakoribb menekülttörténetek, amiket hallunk, olyan emberekről szólnak, akik még most is veszélyben forognak, és az életben maradásért küzdenek. Éppen ezért azt hisszük, hogy amikor új otthonra találnak, véget ér a történetük. Pedig épp csak elkezdődik egy másik.

Néha hiába találkozunk valakivel szinte napi szinten, az égvilágon semmit nem tudunk róla.

Vállalj önkéntes munkát, írj figyelemfelhívó leveleket, lépj be egy menekülteket segítő csoportba, vagy hozz létre egyet magad, legyél kedves az új diákhoz az iskoládban, aki menekültként most kezdi újra az életét! Tedd meg, amit csak tudsz! Az empátia mindennek a kulcsa. A nagylelkû gesztusok, legyenek akár kicsik vagy nagyok, jobb hellyé teszik a világot, és segítenek begyógyítani a sebeket.

Egy gyerek, egy tanár, egy toll és egy könyv meg tudja változtatni a világot.