Marton László

A nagy katasztrófákat az jellemzi, hogy "az emberiség vesztére és okulására" ismeretlen mélységekből törnek fel, és miután elvégzik pusztító munkájukat, a semmibe térnek vissza. Az emberi emlékezet rövid, az idő mindent elhalványít. A középkorra szakosodott történészeken kívül ki tudja ma, hogy a XIV. század "nagy pestise" megfelezte Európa lakosainak számát? A közös tudatalatti elhárítja, amiről nem kíván, vagy nem képes tudomást venni.

A XXI. században sokkal kevesebben hiszik, mint az előző száz évben, hogy az ember büntetlenül alakíthatja át a természetet, még kevesebben hiszik el, hogy a kordába szorított természet visszaüt, őrjöngve követelve jogait.

Az életképtelen rendszerek előbb-utóbb összeomlanak. A megszerzett, majd újra elkobzott szabadság azonban csak belülről térhet vissza.

Élő festők "árfolyama" ritkán vetekszik az eltávozottakéval.

Bár kétségtelenül inspiráló óriás elődök nyomdokába lépni, azért mégis nyomasztó örökség.

Lehet a tanításnak (...) hosszú ideig egy olyan fázisa, amikor csak várni kell. Valahogy úgy, mint egy kertésznek: lehet egy picit locsolni azt a szárat, vagy fölé tenni egy napernyőt, de valójában ki kell várni, amíg a természet elvégzi a munkáját, és kifejlődik belőle a virág.

Nagyon nagy felelősség, ha az ember felismeri a tehetséget.

Nagy hülyének kell lenni ahhoz, hogy az ember azt higgye, tőle mindenhol elájulnak.

Sokkal érdekesebb olyan színésszel dolgozni, akinek folyton jár valami a fejében és megoldásokat kínál, mint aki engedelmes bábként bólogat.