Mary Doria Russell

Vannak olyan pillanatok, amikor az élet forgatagában vergődünk, amikor szembesülünk a születéssel és az elmúlással, amikor szembesülünk a természet vagy a szeretet szépségeivel, vagy amikor megismerjük az iszonyatos magányt - pillanatok, amelyek során hirtelen belénk hasít a szent és csodálatos felismerés, amikor végre meglátjuk a dolgok lényegét.

Nem igazán tetszik az az elképzelés, amely szerint egy ember csak akkor lehet jó és erkölcsös, ha vallásos. Én a magam részéről élek, ahogy élek, és kész! (...) Teszem, amit teszek, és közben nem reménykedem jutalomban, nem rettegek semmiféle büntetéstől. Nincs szükségem arra, hogy a mennyország vagy a pokol megvesztegessen vagy megfélemlítsen, hogy ilyen módon kényszerítsen rá arra, hogy "jól" viselkedjem.

Amikor a beteg felgyógyul, azt harsogjuk, hogy "hála istennek", de amikor a beteg meghal, akkor mindig az orvost okoljuk.

Az ember százszor, ezerszer csinál valamit, mindig ugyanúgy, és soha nem lesz semmi különösebb következménye, aztán egy napfényes téli reggelen pontosan ez a dolog változtat meg számára mindent.

Ha a tenger úgy dönt, hogy megleckézteti az embert, nem számít, hogy ki hány éves, milyen erős a teste. Ilyenkor csupán a tapasztalatoknak van némi jelentőségük. Annak, hogy ki hogyan áll hozzá a problémákhoz.