Matt Haig

Gondok persze mindig vannak, de mint a hó, elolvadnak. Énekelj és nevess inkább, a gondok magukat megoldják. Karácsonyhoz nem illik a bú, végy a kalácsból, és ne légy szomorú!

Nevessünk akkor is, ha nincs min - illetve főleg akkor!

Sok emberrel fogsz még találkozni, aki arra biztat, hogy nőj végre fel, és ne várj a csodára. Ügyet se vess rájuk! A világ igenis tele van csodával.

A depresszió egyik legfontosabb tünete, hogy az ember nem lát reményt. Nem lát jövőt. Nem csak hogy nincs fény az alagút végén, de be is van falazva mindkét vége, és te bent rekedtél.

A depresszió hazudik. A depresszió olyasmit hitet el veled, ami nem igaz. Viszont maga a depresszió nem hazugság. Sőt a legvalóságosabb élmény, amit valaha átéltem. Csak éppen láthatatlan, ugyebár.

Mivel a depresszió titokzatos és jobbára láthatatlan, könnyen szégyenfolt lesz belőle. A depressziósoknak pedig különösen kegyetlen dolog a szégyenfolt, mivel a gondolatokra hat, márpedig a depresszió a gondolatok betegsége.

Amikor depressziós vagy, úgy érzed, egyedül vagy, és senki nem megy át pontosan azon, amin te átmész. Annyira félsz attól, hogy őrültnek tartanak, hogy mindent magadba fojtasz, és annyira félsz attól, hogy még jobban elidegenednek tőled az emberek, hogy nem beszélsz róla, ami baklövés, mert ha beszélnél róla, az segítene.

Emberek vagyunk. Titkolózó faj. A többi állattól eltérően ruhában járunk, zárt ajtók mögött szaporodunk, és szégyelljük, amikor valami bajunk van. De ki tudjuk ezt nőni, méghozzá úgy, ha beszélünk róla. Vagy akár olvasunk és írunk róla.

A régi klisék még mindig a legigazabbak. Az idő minden sebet begyógyít. Van fény az alagút végén, még ha nem is látjuk. És a "minden rosszban van valami jó" most akciós. A szavak, még ha csak időnként is, de felszabadítanak.

Minden elme egyedi, és egyedi módon is hibásodik meg. Az én elmém kissé máshogy hibásodott meg, mint mások elméi. A tapasztalataink fedik ugyan egymást, de száz százalékig sosem egyeznek meg. Az olyan címkék, mint "depresszió" (és "szorongás" és "pánikbetegség" és "kényszerbetegség"), csak akkor hasznosak, ha tudatában vagyunk, hogy az ilyesmit mindenki másképp éli meg.

Az a legfurcsább az elmével kapcsolatban, hogy akármilyen intenzív folyamat zajlik benne, senki más nem látja. A világ csak vállat von.

Meg akartam halni. Nem, ez így nem egészen pontos. Nem akartam meghalni, csak nem akartam élni. A halál megrémített. És csak az halhat meg, aki él. Megszámlálhatatlanul több az olyan ember, aki soha nem is élt. Én is olyan akartam lenni. A klasszikus kívánság: bárcsak soha meg sem születtem volna. Bárcsak a háromszázmillió sperma között lettem volna, amelyiknek nem sikerült.

Micsoda ajándék normálisnak lenni! Mindnyájan láthatatlan kötélen táncolunk, amiről bármelyik pillanatban lecsúszhatunk, és akkor szembesülünk az összes egzisztenciális szörnyûséggel, ami az elménkben szunnyad.

A depresszióról lapos gumi jut eszembe, valami, ami leeresztett és mozdulatlan. A szorongás nélküli depresszió talán olyan, de a rémülettel fûszerezett depresszió nem lapos vagy nyugodt. (...) A legmélyebb pontján kétségbeesetten kívánsz bármilyen más nyavalyát, bármilyen fizikai fájdalmat, mert az elme végtelen, ennek megfelelően a szenvedése - amikor erre kerül sor - szintén végtelen.

Lehetsz egyszerre depressziós és boldog, mint ahogy lehetsz józan alkoholista is.

A rettegő, elfojtó társadalom betegnek bélyegez mindenkit, aki más.

Ha valaha is azt hitted, hogy a depressziós ember csak boldog akar lenni, akkor súlyos tévedésben élsz. A depresszióst cseppet sem érdekli a boldogság luxusa. Õ csak a fájdalom hiányára vágyik. Elmenekülni a lángoló elméje elől, amelyben úgy égnek-füstölnek a gondolatok, akár a felgyújtott ócska holmi. Õ csak normális akar lenni. Vagy mivel a normális elérhetetlen, üres akar lenni.

A gyógyszerezés hihetetlenül vonzó gondolat, nemcsak a depressziósnak vagy a gyógyszergyár vezetőjének, de a társadalom egészének is. Nyomatékosítja azt az elképzelést, amit százezer tévéreklám sulykol belénk, nevezetesen hogy a fogyasztás mindent megold.

Az emberi test nagyobb, mint amilyennek látszik. A tudományban és a technológiában történt haladás megmutatta, hogy testünk tulajdonképpen önmagában egy világegyetem. Mindnyájan durván száztrillió sejtből állunk, és mindegyik sejtben durván ugyanannyi atom található. Az nagyon sok különálló komponens. Csak az agyunkban százmilliárd agysejt van, plusz-mínusz pár milliárd. Többnyire mégsem érezzük a fizikai énünk szinte végtelen természetét. Úgy egyszerûsítjük a dolgot, hogy nagyobb blokkokban gondolunk magunkra. Kar, láb, lábfej, kéz, törzs, fej. Hús, csont.

A depresszió lényegében a gondolat és az érzés kvantumfizikája: feltárja, ami a normális mûködés során rejtve van. Ízekre szed bennünket és mindazt, amit ismertünk.