Méhes Károly

A némák egyszer úgyis felrobbannak majd nem övék a csönd.

Mert nem szavakon vagy összezárt szájakon múlik az élet.

Az is egyfajta adomány, ha valaki meg tud elégedni azzal, ami a számára adatott.

Jobb lenne semmire sem gondolni csak félő hogy az már maga a halál.

Bárányfekete felhők alatt caplattunk és csak azért beszéltünk a vihartól való félelmünkről hogy ne kelljen beszélni arról a rettegésről hogy fogalmunk sincs hová tartunk ez a latyakos út voltaképp miféle és hová vezet.

Annyira egyek vagyunk, hogy egyikünk döntése egy idő után óhatatlanul a másik döntésévé is válik, ami mégsem jelenti azt, hogy ne lenne saját személyiségünk, véleményünk, és csak majmolnánk egymást, sokkal inkább arról van szó, hogy a köztünk meglévő szeretet, a maga parttalan áramlásával mindent egybesimít, és megajándékoz egy másik lény kitüntető figyelmével.

Minden szeretetbe mártott test annyit veszt a súlyából, mint az általa kiszorított szeretet. Olyan könnyû lettem, akár egy szappanbuborék.

Nincs olyan vacak pillanat, ami ne érdemelne meg legalább egy versikét.

A megtörténő események borzalmainál csak a felejtés borzalma végzetesebb.

Ezek a közösségi hálók épp erre jók, hogy hol a múltból, hol a jövőből bukkanjanak fel emberek.

Minden fehérré vált, tél-esti fekete-fehérré. A kőkerítés mellett gurulva eszembe jutott a költő, kit ősszel temettünk el, nem elég szegénynek a föld, most a hó is a mellére ül.

A hónak nagyon messzi halk mégis éles klarinéthangja van ez szól az elfehéredett dombok mögül végigsuhanva a síneken be az erdőbe ahol már nemcsak az avar de a hó is eltakar holt és hullt állatokat mûanyag palackokat és immár maszkokat.

A nevetés az, ami széppé tesz, nem a hajfesték.