Michael Norton

Ha szomorúak vagy depressziósak vagyunk, nem parancsolhatjuk meg magunknak, hogy boldogok legyünk. Ha stresszesek vagyunk, ritkán mûködik az, hogy nyugalomra intjük magunkat. Gyakran cselekednünk kell, tennünk kell valamit (megnézni egy filmet, vagy kimenni sétálni, vagy feltenni a kedvenc zenénket), hogy megváltoztassuk vagy felerősítsük az érzéseinket. Itt kerülnek a képbe a rituálék. Gondoljunk rájuk úgy, mint érzelemfejlesztőkre. Ha egy bizonyos mozdulatsort hozzákapcsolunk egy bizonyos érzelemhez, akkor ez a cselekvéssorozat, ez a rituálé később bármikor fel tudja eleveníteni az adott érzelmet - hasonlóan ahhoz, ahogy a kovász beindítja az erjedést a kenyértésztában.

Lehet, hogy az esőtánc nem hoz esőt, viszont összehozza az embereket, és megerősítést nyújt - emlékeztet minket arra, hogy máskor is voltunk már ilyen nehéz helyzetben, és közösen átvészeltük azt. Az esőtáncok funkciója pszichológiai és szociális jellegû. Azáltal, hogy összehangolt, strukturált, sablonos viselkedésmintákat alkalmazunk, a rituálék összekötnek minket, megidézik a közös múltat, és felvillantják a jövőre vonatkozó közös reményeket.

Még ha a rituálék nem is mindig hatnak a külső világunkra, a belső világunkra igenis hatással vannak.

A készség az alap. De ezt a készséget alkalmazni - a megfelelő helyen, a megfelelő időben, a megfelelő módon - már egészen más kérdés.

A bor olyan érzékszervi repertoárt nyújt, amelyen keresztül megoszthatjuk élményeinket, és mélyen kapcsolódni tudunk másokhoz.

A legtöbben az esküvőt, a házasságot és az összeköltözést tartják az elköteleződési rituálék kvintesszenciájának, pedig elköteleződésre utaló apróságokat attól a pillanattól kezdve hajtunk végre, hogy először vesszük fontolóra azt, hogy megosztjuk az életünket egy másik emberrel. Ismétlődő és gyakran a leghétköznapibb cselekedeteken keresztül mérjük fel - akár nyíltan, akár finomabban - a saját képességünket arra vonatkozóan, hogy mennyire tudunk elköteleződni egy személy iránt, és ugyanígy bizonyítékokat gyûjtünk arról is, hogy partnerünk mennyire elkötelezett irántunk. Vajon a partnerünk eljön-e értünk a repülőtérre, és magától eszébe jut-e naptejet kenni a hátunk közepére? Vajon hoz-e nekünk is a kedvenc, csokoládéval bevont fánkunkból, amikor elmegy magának reggelit venni?

Az emberi lényeket egyfajta érzelmi termosztát szabályozza; a körülményektől függetlenül hajlamosak vagyunk visszatérni a boldogság homeosztázisához. A párkapcsolati mérföldkövek - új szerelem, esküvő vagy elköteleződési ceremónia, lakásvásárlás - kezdeti csúcspontja után a boldogságunk stabilizálódik, és már nem érezzük magunkat akkora eksztázisban.

Néha a családot készen kapjuk, néha pedig magunk válogatjuk össze.

Van egy beépített biztosítékunk, amely segít kordában tartani a mások ellen irányuló dühünket: sok-sok csoportnak vagyunk a tagjai, és így folyamatosan változik, hogy kik is azok a mások. Gondoljunk csak egy demokratára és egy republikánusra, és rögtön az jut eszünkbe, hogy mennyire különböznek egymástól (...). De amikor ez a két személy egy baseballmeccsen vesz részt, és a csapatuknak szurkol, nem állnak meg, hogy a szavazási adatokat mérlegeljek, mielőtt nekiállnak hullámozni a tömeggel.