Mirtse Zsuzsa

Ott maradni, hallgatni, elviselni, nem menni, nem rombolni, megalkudni, amikor már minden rossz irányba megy - akkor lesz, meglátod, a legnehezebb.

Voltak hangjaink? Nem is tudom. Most csak csönd, csönd. Csönd.

Milyen kár, hogy mindig összetévesztelek. Most, hogy ott állsz a másik parton nélkülem, mit egész jól viselsz, csak gyûlöllek érte, nem haragszom.

Csípőm vonala tenyered formázta táj élő domboldal.

Amit adni tudsz, az így határtalan, ha voltunk is, tépett vonal a falunk, szemünk nem értelmez már semmit, van, hogy létezünk, és van, hogy csak vagyunk.

Be nem váltott szép ígéreteim húzzák már le a zsebem, aranypénz helyett. Üresen kongó reggelek. Ki volt, ki nincs, sosem lesz többé már, fázom, kitakarsz, nem vigyáztál rám.

Szemed ezentúl mindig a szememet nézi, bárhová bújsz, és bárhová tûnök el végleg, vagy csak néhány percre, most már szinte mindegy, és tudd, hogy ezen nem segít most már sem az emlékek hiánya, sem a varázslat. Sosem voltál, és én nem leszek sosem többé ugyanaz. Elnyertem tőled az angyalodat.