Molnár Krisztina Rita

Gyerekkorom óta kincseket keresek. Kezdetben csigaházakat, színes üvegdarabokat találtam, innen már csak egy ugrás volt a szavakig. Mindegy, hogy (...) éppen egy sötét alagútba, egy lagunába vagy egy pókhálós pincébe kell bújnom, hogy megtaláljam az igazi szót vagy mondatot, mert amikor megvan, az semmi máshoz nem hasonlítható öröm.

Jövés-menés közben nem lehet nem észlelni, hogy üresek a falvak, hogy eltûnt a fél ország. Csak gondoltam, jelentem, hátha nem járnak arra, ahol a madár sem szokott, aki visszajő tavaszra, de ezek emberek, kérem, és elhagyták a fészket, és jó rég, mert düledeznek a tetők és kerítések. Tudom, mi jár a bajok, a rossz hír hozójának, de uraim, bocsássák meg, annyira lesújt a bánat. Muszáj elmesélnem, hogy annyian hiányoznak, hiányzik a hangjuk, lépteik nem visszhangoznak, a félig üres utcán csak nagyszüleik csoszognak, hát, uraim, nem lesz ez jó, uraim, baj lesz, félek, ha az országban nem lesz, lassan nem marad lélek.

A folyóvíz sem kérdezi, miért nem maradhat ott, ahol lankás és szelíd a táj. Búzamezők, kicsi falvak és dombok között. Igaz, hogy ott kicsit lassabban folyik, hogy jól körülnézzen, de nem állhat meg.

A változást soha nem akkor vesszük észre, amikor történik.

Minden folyó a tengerhez igyekszik (...). A végtelen nagy vízhez, ahonnan aztán már nem kell továbbsietnie. És ami a legfontosabb, előbb-utóbb mindegyik célba is ér. Van, amelyik rövidebb, van, amelyik hosszabb idő alatt, de végül mind odaér.

A jó postás törődik a címzettek lelkével is: a nyugdíjas nénikékkel elbeszélget az időjárásról; az otthon lévő anyukák elmesélhetik neki, milyen rosszul aludtak, mert a legkisebbnek már megint jön egy foga; a kutyákkal pedig szintén kénytelen jó kapcsolatot kialakítani - hol fültővakargatással, hol uzsonnája egy részének feláldozásával.

Az időt nem szabad rabságban tartani.