Nadya Tolokonnikova

A mûvészet az a varázspálca, amelyet mindig is kerestünk, ami segíthet abban, hogy felülemelkedjünk nyelveken, határokon, nemzeteken, nemeken, társadalmi pozíciókon és ideológiákon. A mûvészet felemel, mert a legértékesebbet adja: jogot és önbizalmat ahhoz, hogy kínos kérdéseket tegyünk fel az ember állati, politikai és társadalmi létének leglényegével kapcsolatban.

A mûtárgypiac - lényegéből adódóan - nem befogadó, hanem kirekesztő. A mûvészet viszont mindenkié.

Az olyan mûvészet nem érdekel, ami nem kavar fel. Ha nagyon őszinte akarok lenni, az ilyet nem is nevezném mûvészetnek.

Nevetséges és cseppet sem vicces, hogy az internet ugyan behálózza az egész világot, nekünk még sincsenek hatékonyabb módszereink arra, hogy közvetlenül részt vehessünk a napi politikai döntésekben. A politikai rendszereink még mindig úgy épülnek fel, mintha az internet nem is létezne.

Minden nagyváros ezerarcú sárkány, és ennek az utcán is meg kellene mutatkoznia. Ha csak a milliárdosok és a nagyvállalatok lenyomatait látni, akkor az a sárkány beteg, és orvos kell neki: egy anarchista angyal. Nem értem azokat a nagyvárosokat, amelyeket teljesen leigázott a kereskedelem. Olyanok, mint egy óriási bevásárlóközpont, ahol csak a zombik maradnak életben. Nem szeretem, ha nem tudok leülni a földre.

Aki ki meri mondani, hogy a király meztelen, azt lehet, hogy ezért pofán vágják a király csatlósai. Tébolyultnak bélyegzik, aberrált őrültnek, veszélyes idiótának. De az ilyen ember a legboldogabb idióta mind közül - mert ismeri az igazmondás mennyei örömét.

Jó, ha az ember képes az akadályokból és a tragédiákból erőt és hitet meríteni. Hogy ezt a tudást hol árulják, nem tudom, de ha szembejön, csapj le rá, mindegy, mi az ára, fizesd meg, és adj borravalót is. Minden fillért megér.

Az egyes embernek mérhetetlenül nagy árat kell fizetnie azért, ha részt vesz a történelem alakításában. Csakhogy az emberi lét lényege éppen ebben a szerepvállalásban rejlik. Abban, hogy koldusként élünk, mégis gazdagabbá teszünk másokat; hogy semmink sincs, mégis minden a miénk.

Kapzsiság. Az érzés, ami azt sugallja, hogy az életben a két legfontosabb dolog a pénz és a hírnév. Ha nem küzdünk ellene, akkor könnyen magával ragad. Óvatosan becserkész, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy olyan szarságokat csinálunk, amit gyerekkorunkban elképzelni se tudtunk volna.

Egy letartóztatás már-már vallásos élmény. Abban a pillanatban, hogy letartóztatnak, hirtelen kiürül belőled az az egocentrikus elképzelés, hogy a saját világodat te irányítod. Ott találod magad teljesen egyedül - előtted a bizonytalanság végtelen óceánja. Csak bátor lélekkel, mosollyal az arcodon, csendes magabiztossággal lehet áthajózni rajta.

Sokszor fel sem fogjuk, hogy ha a kezdeti próbálkozások nem hozzák el rögtön a vágyott, fényes jövőt, azért egy biztos: hatalmat adnak, erőt, izmokat.

Aki nem képes álmodni, az szûklátókörûvé válik.

Manapság a lázadás legradikálisabb formája az, ha újra megtanulunk álmodozni, és harcolunk az álmainkért.

Most, amikor világnézetünket a versengés és a mindenáron való siker határozza meg, tényleg olyan meglepő, hogy ennyire elharapódzott a reménytelen elszigeteltség érzése? Nem létezik versengő szolidaritás, ahogy versengő szeretet sincs. Vannak dolgok, amelyeket versengés nélkül kell megkapnunk - ilyen a szolidaritás, a szeretet, az egészségügyi ellátás, a friss levegő és a tiszta ivóvíz.

Egy alkotó legnagyobb értéke az, ha gondolkodásával képes átlépni saját korának korlátait.

A feminizmus az egyén felszabadításának eszköze, amelyet bárki használhat: férfi, nő, transznemû, transzszexuális, queer, nemtelen, akárki. A feminizmus jegyében kimondhatjuk: aszerint viselkedem, ahogy nekem tetszik, ahogy érzem magam, lerombolom a nemi szerepeket, és eljátszom velük, a saját elképzelésem szerint vegyítem őket. A nemi szerepek nem a láncaim, hanem az eszközeim.

A nemi szerepeket mindig a hely, a kor és a környezet határozza meg. Az a sok őrültség, amit a történelmileg semleges, örök férfi-és női szerepekről összehordanak, felelőtlen mesebeszéd, és mindig is az marad. Az emberiség történelmének minden évtizedében, minden társadalmi osztályban, minden munkahelyen, minden életkorban és minden etnikumban más és más a nemek fogalma, és e nemek számára más és más szerepek vannak előírva.

Igenis bele kell harapni a kézbe, amely enni ad. Ha tényleg egyenlők vagyunk, akkor többé nincs szükségünk arra a kézre. Nincs dominancia. Együtt eszünk. Megosztozunk az ételen.

A tökéletlenségben hatalmas erő van. Ne akarj mindig tökéletes lenni - az igazából nagyon unalmas.

Az inspiráció, az ihlet nem jön mindig magától, és nem is kell tétlenül várni rá. Megteheted, hogy összecsomagolsz, aztán útnak indulsz, remélve, hogy felfedezések, kalandok és kincsek várnak rád. Ha pedig megjön az ihlet, add át magad neki. Élj úgy, mintha az életedből akár filmet is forgathatnának.