Oravecz Imre

A haza szûnik meg, ha megszûnik a centrum, az a kultúra, amelybe az ember beleszületett.

Csak te hiányzol változatlanul, végérvényesen, mert még mindig szeretlek és ez a folytonosság csak megerősít érzelmemben.

Mikor először találkoztunk, úgy éreztem, megtanulhatok tőled magamról valamit, amit nem tudok, és ennek az érzésnek engedelmeskedve óvatosan találkát kértem tőled.

Egyszer még minden rendbe jön, legalább nem ölöd ki belőlem a reményt, és hidd el, én hálás vagyok igyekezetedért, és kellőképpen méltányolom, amit értem teszel, mert tudom, nem könnyû szeretni, ha szeretnek, miként nekem sem volt könnyû, mikor még szerettél és én még nem szerettelek.

Te vagy már nekem minden nő, aki volt, és minden nő végleg elhagy, ha te elhagysz.

Újra hallottam hangodat, éreztem leheletedet, tapintottam bőrödet, láttam alakodat, máris megelevenedtél, és veled mindaz, ami igazolta és átszellemítette testiségemet.

Kezdetben jött tőled ez-az, levél vagy lap néhanap, olykor többoldalas, olykor csak pár soros híradás, általánosságban mozgó, hevenyészett és felületes, nekem mégis becses, mert megtudtam belőle, hogy vagy, és ezzel kimondatlanul arra biztatsz, hogy én is legyek, hiszen a legrosszabb végül is nem történt meg, és azt is, hogy nem akarsz egészen elszakadni tőlem, mert tartozol ennyivel magadnak. (...) Ám végül mégsem jöttél, és nem jött más se többé, se levél, se lap, és azóta nem tudom, hol vagy, mit csinálsz, kivel élsz, miért, azóta mégis olyan, mintha egyszer s mindenkorra mindent tudnék rólad, és attól, hogy olyan, már semmit se sem akarok tudni.

Megcsókoltalak, olyan erősen, hogy kiserkedt ajkadon a vér, és sós íze összekeveredett a csók édes ízével a számban, és azután még sokáig, évek múltán is éreztem, és érzem még ma is, mikor az édes íz már rég elmúlt, és mást már nem érzek belőled.

Én nem akartam többé nőt szerezni, se téged, se mást, hanem csak veled lenni, hozzád hasonlóvá válni, aki el tudtad velem feledtetni, hogy nő vagy, én pedig férfi.

Szerettem előtted valakit, felhőtlen kapcsolat volt, gyanúsan felhőtlen, nem csoda, hogy annál keservesebb lett a vége, és a végnél is keservesebb a vég emléke, tudom, mindezt tudod, és azt is, hogy egy idő után az ember abba a korba ér, mikor már mindenki előtt szeretett valakit, noha feltett szándéka volt, hogy majd örökké csak egyetlenegyet szeret, valaha, mikor még egészen másként képzelte az életet, de nem panaszkodni akarok, ízetlenség is volna, erről, éppen neked, és az is távol áll tőlem, hogy olcsó bölcsességgel traktáljalak, csak azért hozom szóba a múltat előtted, mert ráébredtem, hogy annak a régi kapcsolatnak, nem szó szerint, átvitt értelemben, vagyis, ahogy útban volt, csak most lett igazán vége, mikor már fenntartás nélkül elfogadtalak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszem észre izzadságszagodat, mikor idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelmûséged, de nem vonlak felelősségre érte, mikor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem a képességeidben, igen, most lett igazán vége, mert most már te vagy nekem, nem én, és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen, elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a rejtélyes pillanat, melyben mindenkiről leváltál és önmagaddal azonosultál, mint az áhított jövő, mely tőled jelenné lett.

És akkor azt mondtad, vége. Bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerûen nem tudtam mit kezdeni vele. Méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes. De én nem tudtam elfogadni. (...) Annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre: amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség. De amikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együttérzőn próbálod, ha nem is megszüntetni - mert megszüntetni nem szüntetheted meg -, legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts. Noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.

Több öregség kellene, egy nem elég, hogy megszokjam.

A fiatalok nem szeretik az öregeket látni, mert az elmúlásra emlékeztetnek. Az öregek tapintatlanok, nem bújnak el, nem kímélik meg őket a látványtól.

Kint ólomszürke, felhős az ég, kevés a fény. Az évszakhoz képest enyhe az idő, olvad. És mindjobban kiütközik a világ piszka a hó alól.

A modern közlekedési eszközök gyorsabbak, mint az érzékszerveink, és emiatt lassabban dolgozzuk fel észleleteinket, mint a megváltozott körülmények kívánnák.

Legtöbb nyomorúságunkat, sokszor tértől és időtől függetlenül, az okozza, hogy megátalkodott érzelmi lények vagyunk, és képtelenek elszakadni attól, amihez kötődünk vagy kötődtünk.

Az ember semmit nem szop az ujjából. A valóságból merít, szüksége van rá, mert az a legnagyobb szerző.

Magyar író nem vásárol könyvet, mert nincs rá pénze.

Annyira abszurd dolog, ha az embernek el kell mennie onnan, ahol van, ahol bele van gyökerezve mindenbe. Aztán meg hiába tér haza valaki öt vagy tíz év múlva, már nem ugyanaz az ember jön vissza.

A létezés játékszerei vagyunk, kénye-kedvére alakít bennünket.