Orbán Ottó

Az ember többet elvisel annál, amennyit képzel. Túlélem. Megyek fényes, sima arccal: szárnyas sorsom verdes suhanni készen.

Mi más a végtelen hibája, ha nem az, hogy nem fér a fejünkbe?

Az ember az első prímszám, ő az Egy; a történelmi irka mocskos lapjain magával osztja-szorozza magát s marad Egy - és kerek egész: félig csoda, félig szörnyszülött.

A legtöbb ember addig él, ameddig él - haló porunkat az eső belemossa a talajba, s csak más lábára nem illő cipőink tátognak utánunk, és félretaposott sarkuk őrzi azt, ami bennünk egyéni volt, míg utódaink a múlt kacatjait szemétre nem vetik.

A szerelem sziget az óceánban, s a szigetlakó kalyibája olyan, amilyen, de maga építette egy házhelynek és sírgödörnek egyaránt alkalmas földdarabra.

Sosem hazudtunk egymásnak, épp csak nem mondtunk minden áron igazat.

A helyzet ez: függünk a kordivat szerint készült kivégzőeszközön, kezünk-lábunk átverve rögeszmékkel, hogy "szebb jövő" meg "majd az utódok", s tény, hogy inkább vagyunk nevetségesek, mint tragikusak.

A vers az emberi elme hibátlan mûködése; a szikrázó fölismerés, hogy a részletek milyen jól összeillenek ott, hol a haláltábor túlterhelt parancsnoka pihenésképpen rózsát metsz; más szóval a jó meg a rossz fogaskerekekként kapcsolódnak össze, és a mérték mindig mi magunk vagyunk, akik hol meghunyászkodást, hol lázadást töltünk a történelmet mozgató motorba.

Te meg én, ez annyi, mint nem tudni, hol végződsz te s hol kezdődöm én, akár a szerelemben. Te én vagyok.

A történelem vulkán és gyomrában a megválaszolatlan kérdések lávája izzik.

A szerelem lényege, mint a verseké, a rögeszme, mely India Háromarcú Isteneként teremt, megőriz, pusztítva megújít, és minden változatban változatlan.

Az emlékezetben folytonos a jelenidő, s a színhely ismerős, de ismeretlen is, színéről édenkert, visszájáról pokol: akár a korai kereszténység s a forradalmak idején, minden tüzes... ha hozzáérsz, megéget a gondolat, a kép, a puszta sejtelem;

Mert a szabadság nem a mûnyomatok angyala aki pucér kebellel és kezében karddal vezényel egy jakobinus ábrándot nem egy az élveteg eszmék közül izom és hús a harag tápláléka eleven rejtélye egy kietlen bolygónak amit azért kísért meg vér és türelem hogy tükrében az ember a saját arcát lássa és győzelme győzelem legyen és bukása bukás.

Egyre többet értek az életemből, mert egyre több belőle az, ami messze van, nagy ár az ingatag tanulságért.

Az idővel az a gond, hogy semlegesnemû; az előjelet mi tesszük ki elé, a fáról földre szállt elitfaj, az emberiség, az öldöklő és érzelmes csimpánzcsalád.

Mert a test öröme a léleké is a közös ágyon, És a te örömed én vagyok, az enyém pedig te vagy. És kígyók is laknak a te öledben, és gyûrûiktől erősen szorongattatom, Mert a szerelem élet és halál egyazon pontban, Fele rész teremtés, fele rész pusztulás, De leginkább jól megrakott tûz, melynek lángjánál még a fázós öregkor is megmelegedhet. Nézd csak, én szerelmesem, mit mûvel ez a szerelem mivelünk, reszketünk mind a ketten.

Nincs nevetés könny nélkül.

Míg örök szerencsejáték világkezdet és világvég: aki tesz, tesz - kár, hogy bárhogy játszol, vesztesz...