Paulo Coelho

A jó harcos a vereséget is elismeri. Nem marad közömbös iránta, de győzelemnek sem próbálja feltüntetni.

A fény harcosa abban a pillanatban, hogy elindul rajta, felismeri az Ösvényt. Minden kő, minden kanyar üdvrivalgással köszönti. Azonossá válik a hegyekkel és a patakokkal, a saját lelkét látja a növényekben, állatokban és a mező madaraiban. Aztán, elfogadva az Isten és Isten Jeleinek segítségét, engedi, hogy Személyes Története elvezesse a feladatokhoz, amelyeket az élet tartogat a számára.

Senki sem tudhatja, hogy mi fog történni a következő percben, és az emberek mégis mennek előre. Mert bíznak. Mert van Hitük.

Isten az ő végtelen bölcsességében a Poklot a Paradicsom közepén rejtette el. Mégpedig azért, hogy kénytelenek legyünk mindig résen lenni.

A szenvedés kelyhe nem mindenki számára ugyanakkora.

A fény harcosa kitart a vágya mellett, de tudja, hogy ki kell várnia a legjobb pillanatokat.

Az élet mindig kivárja a kritikus pillanatokat, hogy akkor teljes ragyogásában mutathassa meg a fényes oldalát.

Ki kell használnunk, hogy ránk mosolygott a szerencse, és meg kell tennünk mindent, hogy segítsünk neki, ahogyan ő is segít nekünk.

Nem nehéz újjáépíteni az életet. (...) Elég, ha tudjuk, hogy ugyanannyi az erőnk, mint annak előtte. És a javunkra fordítjuk.

Csak egy bûn van - a szeretet hiánya. Légy bátor, légy képes szeretni, még akkor is, ha a szeretet rettenetes és csalárd dolognak tûnik. Találj örömet a szeretetben. Találj örömet a győzelemben. Kövesd, amit a szíved diktál.

Az emberek az idők kezdete óta a szereteten keresztül próbálták megérteni az univerzumot.

Mi az az erő, amely messzire vezet a megszokott világ kényelmétől, és rávesz, hogy inkább vállaljuk a kihívások seregét, noha tudjuk, hogy e világ dicsősége múlandó? Úgy hiszem, hogy ezt az ösztönző erőt úgy hívják, az élet értelmének keresése. Sok-sok éven át kerestem a biztos választ könyvekben, mûvészetekben és tudományokban, követtem érte veszélyes és könnyû utakat, és számos választ találtam. Most már meggyőződésem, hogy biztos választ sosem kaphatunk ebben az életben, de végül abban a pillanatban, amikor ott állunk a Teremtő előtt, meg fogunk érteni minden lehetőséget, amelyet valaha felkínáltak nekünk.

Ha valaki szeret, képes bármivé átváltozni, ami teremtetett.

Platón szerint a teremtés kezdetekor az ember nem olyan volt, mint ma. Nem léteztek férfiak és nők, csak egyféle lény létezett: alacsony volt, egy teste volt és egy nyaka, de a fején két arc volt, az egyik előre nézett, a másik meg hátra. Mintha két teremtményt összeragasztottak volna a hátuknál fogva. Ennek a lénynek két neme volt, négy lába és négy karja. De a görög istenek féltékenyek voltak, mert látták, hogy egy négy karú lény sokkal többet tud dolgozni, hogy a két arc mindig mindent lát, ezért nem lehet rajta ütni, a négy láb pedig sokáig tud gyalogolni, vagy egyszerûen talpon maradni. És ami a legveszélyesebb: egy ilyen kétnemû lénynek nincs szüksége másra, csak hogy szaporodni tudjon. Akkor azt mondta Zeusz, az Olümposz legnagyobb ura: "Tudom, mit lehetne csinálni ezekkel a halandókkal, hogy ne legyenek olyan erősek." És egy villámmal kettéhasította őket, megteremtvén ezzel a férfit és a nőt. Ez jelentősen megnövelte a föld népességét, de ezzel egyidejûleg nagyon meg is gyöngítette a lakóit. Mert most mindenkinek újra meg kellett keresnie az elveszített másik felét, hogy átölelhessék egymást, és ebben az ölelésben visszanyerhessék régi erejüket, hogy ellen tudjanak állni a támadásnak, hogy újra bírják a hosszú menetelést, a fárasztó munkát.

Akárhányszor meghal egy ember, az univerzum egy része elpusztul. Mindaz, amit ez az ember érzett, átélt, megcsodált, eltûnik vele együtt, valahogy úgy, mint a könnyek az esőben.

Aki beleavatkozik mások személyes történetébe, sosem talál el a sajátjához.

Létezésünk egy bizonyos pillanatában elveszítjük uralmunkat életünk fölött, amely így a sors kezébe kerül. Ez a legnagyobb hazugság a világon.

A talajnak szüksége van a magra, a magnak pedig szüksége van a talajra. Az egyiknek csak a másikkal együtt van értelme. Ugyanez történik az emberekkel is. Amikor a férfiúi tudás egyesül a női átváltozással, létrejön a nagy mágikus egység, amit Bölcsességnek hívnak.

Amikor az ember szerelmes, bármit meg tud tanulni, és olyan dolgokat ismerhet meg, amelyekre álmában sem mert gondolni - mert a szerelem a kulcsa minden rejtély megfejtésének.

Minden férfi és minden nő kapcsolatban áll az energiával, amit szerelemnek hívnak, és ami valójában nem más, mint az ősi nyersanyag, amelyből az univerzum keletkezett. Ezt az energiát nem lehet manipulálni - ő az, aki gyengéden vezet minket, belőle származik minden tudásunk.