Petőfi István

Elmegyek, im` búcsút veszek, Vérzik szivem, mint a nap, Mely a tájtól búcsúzik, ha Beköszönt az alkonyat.

Édes lelkem, úgy szomjazom csókjára, Adjon nekem csak egyet is próbára; Higgye meg, hogy jóltevőleg hat reám, Lássa csak, mint esenkedik érte szám!

Szomorúfûzfa lombjai Fognak síromra hajtani, Levelei hulldogálnak, Ha a szellők fujdogálnak.

Virágszálam, gyöngyvirágom, Engedd orczád megcsókolnom; Te vagy az én drága kincsem, Rajtad kívül semmim sincsen.

Oly dicső a halál künn a csatatéren, Hogyha meg kell halnom, ott múljon el éltem! Ott porladjak én el, habár sirom felett Nem lesz is nevemet hirdető sirkereszt!

Katona vagyok én, önkéntes katona, Nem kell már szerető, se szőke, se barna! Nem oszthatom én meg senkivel szerelmem, Szerelmet, hûséget, hazámnak esküdtem.