Petőfi Zoltán

Légy boldog te, miként boldog vagyok én, ha velem vagy, S úgy boldog lész, mint senki a föld kerekén!

A szerelem nem egyéb, Mint egy csalfa gyermek, Ki hamis szemeivel Mosolyogva ver meg.

A szerelem nem egyéb, Mint hullámzó tenger. Amelynek mély fenekén Kavics és gyöngy hever.

Gyötrelmes, keserû a halál a vigadozóknak, S édesen enyhítő, akinek élte keserv.

Õrizkedjél meddig lehet a lánytól, Légy te tőle meddig lehet jó távol, Ha rabjává tesz, széttépi szivedet, Fölveri eddig nyugalmas életed.

Boldog, ki nem volt szerelmes soha sem, Már én voltam, azért vagyok én ilyen Szerencsétlen, mint a minő most vagyok: Bánatomban előbb-utóbb meghalok.

Szeretni kell, azért hogy jók legyünk, S vigasztalásul, hogyha szenvedünk, Fájó sebekre ír a szerelem, Hatása bûvös, gyors és végtelen.

Szeretni kell az élet tavaszán, Gyermek szivünkkel forrón s igazán, S ha jő a nyár, a komoly küzdelem, Mi edzi szivünk, az a szerelem. És jő az aggkor, életünk tele, Naponként fogyva a test ereje, Hogy megőrizzük szivünk tavaszát: Szeressünk hát!