Rainbow Rowell

Új helyzetekben mindig azok a legnehezebben betartható szabályok, melyeknek a magyarázatával senki sem fárasztja magát (vagy amikre nem lehet ráguglizni).

Amikor észreveszed, hogy a srác másképp néz rád, amikor megcsillan valami a tekintetében. Abban a percben tudod, hogy a teljes figyelme rád összpontosul.

Én mindig eltévedek a könyvtárban. (...) Nem számít, hányszor jártam már ott. Sőt, azt hiszem, minél többet járok oda, annál többször tévedek el. Mintha a könyvtár ismerne, és új átjárókat nyitna meg előttem.

A szavak hatalmas erővel bírnak. (...) És annál nagyobb lesz az erejük, minél többször mondják ki őket.

Hogyhogy nem szereted az internetet? Ez olyan, mintha azt mondanád: "Nem szeretem a kényelmes dolgokat. És a könnyûeket. Nem szeretem, hogy egy gombnyomással hozzáférhetek az emberiség eddig felhalmozott tudásához. Nem szeretem, ha valami könnyû. Nem szeretem a tudást."

Ha mentegetőzéssel és bocsánatkéréssel töltenénk az időnk, valahányszor egymás lábára lépünk, nem jutna időnk a barátságra.

Még szobanövényünk sincs. Rajtunk kívül semmi sem él meg ebben a házban.

Nincs nagyobb dolog annál, mint a semmiből teremteni valamit. (...) Ezt teszi az Isten vagy egy anya. Nincs részegítőbb élmény, mint valamit megalkotni a semmiből! Alkotni valamit magadból!

Nem hiszem, hogy jó lennék ebben. Ebben a fiú-lány dologban. Nem bízom senkiben. Senkiben. És minél fontosabb számomra valaki, annál biztosabb vagyok benne, hogy rám un, és lelép.

Tégy úgy, mintha jobban tetszenél neki, mint ő neked. Olyan ez, mint autót vásárolni - képesnek kell lenned rá, hogy bármikor kiszállj.

Annak, aki kocka akar lenni, jobban kell szeretnie a kitalált világokat az igazinál.

A holtig tartó boldog házasság vagy akár együttélés nem giccs (...), hanem a legnemesebb, legbátrabb dolog, amire két ember törekedhet.

Ha a testvérünkkel bújócskázunk, azzal az a gond, hogy időnként megunja, és nem keres tovább bennünket.

Azt hiszem, nem is veszek levegőt, amikor nem vagyunk együtt (...). Ami azt jelenti, hogy amikor hétfőn reggel találkozom veled, már hatvan órája nem lélegzem. (...) Amikor külön vagyunk, csak rád gondolok, és amikor együtt vagyunk, csak pánikba esem. Mert minden másodperc nagyon fontosnak tûnik. És mert annyira elveszítem a kontrollt, nem tudom visszafogni magam. Már nem is a sajátom vagyok. A tiéd vagyok, és mi lesz, ha úgy döntesz, hogy nem akarsz engem? Mert hogyan is akarhatnál úgy, ahogyan én akarlak téged?

Automata sebváltóval megtanulni vezetni olyan, mint lányfekvőtámaszt csinálni.

A mûvészetnek nem muszáj szépnek lennie; azt kell elérnie, hogy érezz valamit.

Én csak egyetlen módját tudom egy lány becserkészésének: feltûnően jól kell kinézni egyenruhában.

Nincs okunk azt hinni, hogy valaha megszûnik a szerelmünk. Viszont minden okunk megvan azt hinni, hogy nem fog.

Mennyi az esélye, hogy az ember valaki ilyennel találkozik? (...) Valakivel, akit örökké szeret, valakivel, aki örökké viszontszereti? És mi a teendő, ha az az illető a világ másik végén született?

Ha nem tudod megmenteni a saját életedet, akkor érdemes egyáltalán a megmentésre?