Reich Károly

Lerázom magamról a kalendárium lapjait. Tüzet gyújtok vele, világítok magamban, és tavasszá melegítem az időt.

Bizalom, emberség, a békességben élés igénye és a tisztességgel végzett munka megbecsülése - (...) egyáltalán nem lebecsülendő tudomány ez, - talán könyvekből meg sem tanulható.

Akiben nincs belső igény a rendes munkára, annak egyénisége sincsen.

Ki tudja, miért szép egy levél? Mert zöld? Vagy mivel a formája ilyen, az erezete így fut, úgy fut? Vagy miért szép a fecske, és miért a sirály röpte? (...) Vannak dolgok, amelyeket nem lehet megmagyarázni. De nem is kell, hisz épp az adja hamvukat, ízüket, varázsukat, hogy nincsen szó rájuk. A rajzzal is úgy vagyunk, ahogy a virággal, madárral. Nincs rá szavunk, de érezzük, tudjuk, hogy szép. Talán attól is, hogy aki látja: szeretni tudja. Nincs más vágyam, s voltaképpen minden munkámat azért csinálom, hogy szeressék. Hogy szeressenek.

Szeretem szép mesterségemet, a nekem mindig örömet adót, mely élteti a hitet bennem, hogy kapott képességemmel jó ügyet szolgálok.

Tudvalevő, hogy a gyermekkor milyen nagy jellemformáló, s milyen nagymértékû meghatározója az emberi élet alakulásának. - Most visszatekintve az időben, végigkísérem útján a kis patakot - gyermekkoromat. - Kegyes volt a sors hozzám, hogy az én kis forrásom oly szép vidéken fakadt és útja boldogító gyönyörûség lehetett. Terelhette volna az élet szeszélye száz meg száz irányba, de szép tájakra vezette csendes ballagással, lankás vidéken, szelíd dombok völgyein át, boldog játszadozással. (...) Magába ölelte a Nap melengető ragyogását, - ragyogtatta magában a Holdat és a csillagokat, csendes csobogással az Életnek énekelt.

Adj erőt, fájdalmas emlékezés, hogy az ártatlanokat és jókat bántani képtelen lehessek!

A rajz nem akkor keletkezik, amikor a papíron már valami látszik. Olvasással, megértéssel és megérzéssel - nagy szóval élve: belső látással.