Robert Anthony Salvatore

Mi - legalábbis mi, őszinte jellemek - mindig szigorúbb mércével mérjük magunkat, mint másokat. Ez, gondolom, afféle átok, vagy talán inkább áldás, attól függ, ki hogy tekinti.

A szorongás furcsa érzés, finom kis jelekből alakul ki, de éppoly zavarba ejtő, mint a félelem.

Az a szülő, aki barátot akar csinálni a gyerekéből, a tekintélyét áldozza fel, és bár talán nem bánja hatalmi helyzetének feladását, ezzel önkéntelenül megfosztja gyermekét a szükséges útmutatástól.

Olyan nyilvánvaló dolognak tûnik a barátság, mégis sokszor oly bonyolult.

A tisztelet a barátság vezérelve, a világítótorony, mely az igaz barátság útját mutatja.

Ez a szeretet szépsége, akár szenvedély, akár barátság. Osztozás, ami sokszorozza az örömet és tompítja a fájdalmat.

Az igazi szeretet (...) együttérzést kíván. Osztozást az örömben, fájdalomban, nevetésben, könnyben. Az őszinte szeretetben a lélek a társ hangulatának tükre. Ahogy egy szoba is nagyobbnak látszik, ha tükrökkel van kirakva, úgy erősödik fel az öröm is.

Az együttérzés elvesztése talán a leghosszabban tartó, legmélyebb sérülés, egy láthatatlan ellenség néma pengéje, mely a szívünkbe tép és nem csak az erőnket szívja el. Elveszi az akaratunkat, mert hisz mik vagyunk együttérzés nélkül? Miféle örömet lelhetünk az életünkben, ha nem értjük meg a körülöttünk élők boldogságát és baját?