Rosella Postorino

Nem lehet pontosan megállapítani, melyik pillanatban ér véget egy házasság, mert a házasság akkor ér véget, amikor a házasfelek úgy döntenek, hogy vége, vagy legalábbis egyikük így dönt. A házasság ingatag dolog, folyamatosan hullámzik, bármikor véget érhet és újrakezdődhet, nem lineárisan halad, nem valamiféle logikus útvonalat követ; a legmélyebb pont sem biztos, hogy a végét jelzi: előző nap még a szakadékban voltatok, és másnap mégis a magasba lendültök, anélkül hogy tudnátok, hogyan.

Amikor elveszítesz valakit, önmagadat siratod, azt, hogy nem láthatod többé, nem hallhatod a hangját, hogy nélküle, úgy hiszed, nem fogod kibírni. A fájdalom önző.

Ez a felkavaró a szerelemben, az a sok hosszú év, amit úgy éltetek le, hogy nem is tudtatok egymás létezéséről, távol voltatok egymástól, több száz kilométerre, és megnőttetek, magasak lettetek, ő magasabb, mint te, neked kigömbölyödött a csípőd, ő már borotválkozott, és lázasak voltatok, és meggyógyultatok, és vége lett az iskolának, és karácsony volt, és te megtanultál főzni, ő bevonult katonának, és ez mind úgy történt, hogy nem ismertétek egymást, akár az is megtörténhetett volna, hogy soha nem ismerkedtek meg, micsoda veszedelemben forogtatok, már a puszta gondolattól is elszorul a szíved: csak egy apróság kellett volna, egy picike eltérés, egy lassabb lépés, egy rosszul felhúzott óra, egy szebb nő, akivel egy pillanattal előbb találkozik, mint veled, épp csak egy pillanattal.

A vágy az, ami megteremti a közelséget, méghozzá azonnal, egyik pillanatról a másikra; de talán az ellenkezője is lehetséges, a közelség felől indulni, újra birtokba venni, míg el nem kapjuk a vágyat, ahogy ébredéskor próbálja az ember elkapni az imént látott, de máris elenyészett álmot: emlékszik a hangulatára, de egyetlen képe sem jut eszébe.

Értéket annak lehet tulajdonítani, amiben erő van, és az életben nincs; ami lerombolhatatlan, és az élet nem az. Olyannyira, hogy bármikor jöhet valaki, aki arra kér, hogy áldozd fel az életedet valamiért, amiben több az erő. A hazáért például.

Minden munka kompromisszumokkal jár. Minden munka rabszolgaság: szükségünk van rá, hogy meglegyen a saját szerepünk a világban, hogy valamilyen irányba tereljenek, hogy ne a kisiklás, a kitaszítottság várjon ránk.

Ha valaki saját fülével hallja egy rémült ló nyihogását, az jobban megrázza, mint ha egy ismeretlen emberre gondol, aki meghalt, mert a történelem halottakból épül fel. Egyetemes irgalom nem létezik, csak egyetlen emberi lény sorsa lágyíthatja meg a szívünket.

Ha többen osztoznak egy titkon, az sokszor nem összeköti, hanem elválasztja őket.

A kollektív bûntudat torz; a szégyen egyéni érzés.