Somlyó Zoltán

Két szív suhan... S történjen bármi; oly szép: nem remélni, de várni... A száj ég, a szem szöge nedves...

Egy szál mimóza... Te is egy szál vagy: egyetlen, az élethez nekem... Reáfûződtél a szivemre, nyakamra s ragyogsz az életemen...

Ó, országok országa: női test! Nincs rajtad út, mely vinne egyenest.

Én feléd nézek két szememmel s a szájam zárt, mert titka van. S feléd lengetem két kezemmel a szívem, amely nyitva van.

Az álmaimból és reményeimből szines, süppedő szőnyeget fonok. (...) Ha elkészül a ritkamívû szőnyeg, nagyboldogan terítem majd eléd: menj végig rajta s érezd meg a lelkem különös, vágyó, rezgő ütemét...

Nincsen szemed: felnézni rám! nem vagy szeretőm, sem arám.

Manapság már ritkák a szerelmi hőstettek. A mai lovag a hölgy kesztyûjéért nem az oroszlánketrecbe, hanem a kesztyûsboltba megy be. S ez a mai nőknek jobban tetszik.

Évezredek tûnnek el, de holtodig énekel némely pillanat...

Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm ennyire az élet husába vágom?!... ...Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit, aki lehettem volna e világon...

A mérget, meg a tőrt, meg a golyót az én kezeim sosem érik el. Az én halálom: százszoros halál! Az én halálom az, hogy élni kell!...

De nem volt csók, mely mellettem marasszon, elhívtak téged csábítóbb falak!

De - tudjátok-e, hogy mi a magány! Csak egy tányér az ember asztalán, csak egy pohár, amelyből inni méreg. (...) És mindennap így szólni: mégse jő! És aki jő is: mégse, mégse ő!... És ébren várni minden virradásra...

Olyan picinyke asszony az anyám, hogy bizony fel kell néznie reám... S mikor lehajlok öleléseér' fejem akkor a csillagokba ér.