Steigervald Krisztián

Minden változás a világban egy szûk rétegben kezdődik el, és ha ez a szûk réteg elér valamilyen hatékonyságot, akkor kritikus tömeggé tud átalakulni, és akkor különböző szintekre, különböző minőségben és mélységben eljut.

Minden, ami ismerős, azt egyszer már túlélted. Azért ismerős, mert valahol találkoztál vele, nem bántott, túlélted. Tehát minden, ami ismeretlen, abban van a haláltól való félelemnek a veszélye. Ösztönből ott van bennünk, hogy ami ismeretlen, attól férünk.

A legnagyobb ajándék, amit most a szülők tehetnek, az, hogy foglalkoznak a saját maguk önismeretével. Nem a gyerekével, hanem a sajátjával, mert az a minta. És ha te tudsz változni, a gyerek azon keresztül fog tudni változni. Egy olyan világ felé megyünk, ahol nem tudom, hogy milyen kapaszkodóik lesznek a gyerekeknek. Ha minden megváltozik körülötted, akkor egy dologba kapaszkodhatsz: saját magadba meg mondjuk a családodba. Ha a mi szülői generációnk sokat foglalkozik az önismeretével, az biztos, hogy rengeteget ad a jövő generációjának.

A nagyszüleim 40 évesen találkoztak először a televízióval. A szüleim 40 évesen próbálkoztak megérteni a parabolaantenna csodáit. Én 40 évesen a mesterséges intelligencia világába csöppentem. Agyunk 40 ezer éve változatlan, és ezzel az aggyal akarjuk felfogni ezt a hihetetlen tempót.

Nem azért változtak meg a mai fiatalok, mert úgy döntöttek, hogy ők máshogy akarnak élni, hanem mert egy teljesen más gyerekkort kaptak, aminek ez a következménye.

Senki nem születik mobillal a kezében. Mi csinálunk digitális történelmet. Még meg sem született a gyerek, és már van digitális történelme. Nagyon sok édesanya szoptatás közben csetel; fölpakolunk minden képet a gyerekről két-három-négy éves koráig; az óvodai Facebook-csoporttól kezdve az E-krétán át az egész életük digitális. Ha az élet első hét évében ilyen szinten digitális környezet veszi őket körül, számukra a digitalizáció ugyanolyan, mint a szívverés: nincs eleje, nincs vége, csak a halállal. Utána számon kérjük, miért ennyire függőek? Azért, mert ezt teremtettük nekik.

A legnagyobb generációs különbség a képességeinkben keresendő. Azokban, amiket gyerekként megtanulunk - és még inkább azokban, amiket nem. Nem mindegy ugyanis, hogy valaki 1972-ben vagy 2013-ban született.

Az életkor egy állapot, amely az idő múlásával mindenkinél dinamikusan változik. A generációhoz tartozás állandó.

A gyerekkori élmények a legerősebbek, jellemzően ezek határozzák meg az alapszemélyiséget.

A jövő legfontosabb készsége az önismeret lesz (ha már most nem az).

Az én szüleim napi szinten kimondják, hogy "szeretlek", csak nem ezzel a szóval."Hívjál fel, ha hazaértél!" - ez ugyanaz. "Ezt csak neked főztem." - ez ugyanaz. De nem tudjuk, mert nekünk is meg kell érteni és lefordítani, hogy valójában ez azt jelenti, hogy "szeretlek". Ezek a kihívások, és ezek azok, amiket meg kell értenünk.