Sub Bass Monster

Az első iszonyú fontos lépés az, hogy megtanulunk állni, állva várni, és így közbejöhet bármi, meg tudsz majd állni. És ennek tényleg hasznát veszed, amikor majd a dolgaidat egymás után teszed.

Az álom lehet jó, vagy pusztító, mint egy vírus.

Ébredj csak, én még álmodom, mondd, kit zavar, ha saját magam átdobom. Ébredj csak, én még álmodom, hiszen az életem az álmaimra áldozom.

Lesüllyedni könnyû, felemelkedni nehéz, hogy ha egyszer lent vagy, már mindenki lenéz. Nem számít, hogy hogy jutsz le, a lényeg az, hogy lent vagy, azt veszed csak észre, hogy a sok haver elhagy.

Megfáradt fejjel számolod a napokat, leraknád az ütőt, de valaki csak adogat, és visszaüt, ha te nem ütsz vissza, és te leszel az, aki ennek a levét issza!

Adott egy feladat és te feladod, mert hát elakadtál, Mintha már nem is akarnál élni, ember, meghibbantál?! Elmarad a megváltás, csak azok lesznek boldogok, Kiknek a keserûségét saját vállon hordozod! Feloldozott nem lehetsz ettől, csupán foltozott.

Menj, menj bizony, menj tovább, Bármit is súgnak az ostobák, Lehet, a körülmények sokszor mostohák, De te csak menj, ne állj meg, menj tovább!

Csak küzdj és bízz, ha a sors csatába visz, Még akkor is, ha azt érzed, hogy mindig csak szívsz. Soha ne gondold, hogy haszontalan köröket írsz, Mert az is jobb, mint ha csak sírsz, úgyhogy menj, amíg bírsz.

Ha valamikor elhagyja az iskolapadot, ugrik egy-két szaltót és áldja a napot, hisz hajtott, küzdött, de így sem lett jobb másnál, nem is jutott feljebb egy átlag szakmunkásnál.

A pénz nem minden, és még csak nem is elég, A mai világban sajnos a legfontosabb kellék, Kell még! - mondod, hiszen valami késztet, De soha meg nem szûnik ez a hiányérzet.

Hol a szeretet? Hisz ez az, ami nélkül más sem megy.

Ahhoz is, hogy rombolj valamit, építeni kell!

A kitartás, pajtás, ami előre visz, de tudjuk, csak az halad, aki a lépésben hisz.

Trükkös az élet, az ember mindig tervez, A sors meg csak mosolyog, és megad vagy elvesz.

Alaposan elferdült már az értékítélet, Hiába nézed, mégis tévesen ítéled meg, Mi a jó, mi a rossz, mi szép vagy csúnya. Vagy csak direkt torzítasz a hazugságok mögé bújva? De durva! Te még magadat is becsapod, Mert megszoktad, hogy a boldogságot csomagolva kapod.

Csak elmúlás, és kész, a dalnak vége szakad, De annak rosszabb, aki megy, vagy annak, aki marad? Mert elmenni látnak, így övék a bánat, Értetlenül állnak, az emlékek fájnak, Csak vágynak utánad, mindenük a gyász, Közben azt se tudják, valójában merre jársz. Később jónak öltözve az idő lép közbe, Hogy a bánatot az elmúló napokhoz kötözze, S ha a feledés gyomja a sírodra nő, Nem utal rád más, csak egy megkopott kő.

Egy gályában ülünk, amit rengetegen hajtunk, De nem igazán egy irányba, így minden hiába, Csak egy helyben tipródunk a megoldásra várva.

Nincs nő, és nincs is több sírás, olyan ez az egész, mint maga a szentírás: hogyha nincs nő, akkor napjaidat boldogan élheted, és nincs nő, aki megkeserítené az életed.