Szécsi Margit

Én jól tudom, mi fojtogat bennünket, emberek: a fölösleges fájdalom s a fölösleges szeretet.

Kellesz a kárhozathoz, az üdvösséghez, kellesz hangnak a némák körmenetéhez.

Irgalmatlan az idő, rideg szelében gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva. De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik - gyere velem táncolni a halálba.

Teliholdból süt a végzet, csillag markol vérkörökbe, halálforgás minden óra, jőjj szeretni mindörökre.

Mert rohan az idő, rátipor, recseg a tüdő, meginog a gerinc, elborul a lélek. Lerombolt szerveim sikonganak, vadulnak, érzékeim roppanva kimúlnak. Mégis imádlak, élet.

Öt érzékem de friss még, csudáikat rávésték sárgöröngyök és paloták, - úgy lépj elém jelen világ: most a csoda a mérték.

Micsoda bûnök, micsoda szenvedélyek lappanghatnak a létben, hogy így tud fájni, hogy annyi látott borzalom után még fáj a rejtett, a kimondatlan, mert az szörnyûbb a teremtésnél, a halálnál, a háboru legújabb korszakánál.