Szenes Hanna

A természet csupa ellentét: Nappali fény és éji sötét, Kopár hegyek és virágos völgyek, Piciny fûszálak, hatalmas tölgyek.

S tudjátok meg: a hála És igazság ára Drága.

Ellentmondás a történelem. Egyéni érdek és honszerelem, Viszálykodás és tömörülés, Az Isten nevében emberölés, Felszökő pálya és letört vonal, Bonyolult cselszövés, szakadt fonal.

Mind csupa hegy-völgy és mind csupa véglet, Az emberi lélek, az emberi élet.

Köröttem furcsa, titkos láncban S földöntúli lázas táncban A percek lejtenek. Én nézem őket kérdő szemmel, Kíváncsian és félelemmel: Vajon mit rejtenek?

E könnyek, melyek fel-feltörnek, Úgy kínoznak és elgyötörnek, A mosolyunkat megtapossák, De lelkünket tisztára mossák.

Ha volna a világon egy érdemjegy A szeretet és kitartás babérja, Egy volna csak, ki megérdemelné: Egyedül az édesanya.

A percek jönnek, nem köszönnek, Nem búcsúznak, tovább úsznak, Nesztelenül ellebegve Végtelenből végtelenbe.

Az embernek kell hit, kell, amiért lelkesedni lehet, kell hogy érezze, nem fölösleges, hiábavaló az élete.

Vannak csillagok, melyeknek fénye világít a földön, Mikor ők maguk már régen nincsenek helyükön. Vannak emberek, akiknek csillogó emléke világít, Amikor ők maguk már nincsenek köztünk. Ezek a fények csillognak és különösen, Ha sötét az éjjel: mutatják az utat az embernek.

Az átlagon felüli embernek nagyobb fájdalmai, de nagyobb örömei is vannak, és én inkább választanám ezt a hétköznapi ember élete helyett.