Szentágothai János

A tudomány kizárólagos kompetenciája, hogy elemzi azt, ami világegyetemünkben van, s azt, hogy ami van, annak mi az oka.

Az istenhitemnek egyik legerősebb oszlopa és támasza az a csodálatom, hogy a világ, az élő természet milyen csodálatos berendezkedésû, milyen hajszálpontosan illeszkednek össze a legkülönbözőbb állatok, növények, tehát minden élőlény, akár a vízben, akár barlangok mélyén, akár a magas hegyeken, akár az Északi-sark közelében élnek is (...). Ez a csodálatos harmónia és szépség, amilyennek én a teremtett világot látom, énbennem azt a gondolatot ébreszti, hogy ez nyilvánvalóan nem jöhetett létre magától vagy véletlenül, hanem emögött egy teremtő gondolata, egy teremtő akarata kell legyen.

A vallások, ha helyesen fogják fel saját elveiket és tanaikat, arra a kérdésre próbálnak választ adni, hogy mi az értelme, mi a célja az ember létének. A tudomány ezekkel a kérdésekkel eleve nem tud mit kezdeni. Nemhogy nem tudja megválaszolni, de feltenni sem tudja őket.

A dilettantizmusnak az a csírája (nyomeleme - ha tudományosan akarom kifejezni) (...) kell ahhoz, hogy az ember ne váljék vaskalapossá.

Az emberi életet általában, például a barátaim, ismerőseim életét is bizonyos értelemben mûalkotásként próbálom szemlélni. (...) Az életforma maga is mûvészi eszköz és egyben megoldás, amivel az ember alakítja a maga világát. Persze ebbe minden beleértendő, a táplálékszerzéstől a táplálék-konzerválásig, azaz az életfenntartó technológiáktól a közösségi magatartás mechanizmusaiig, szóval az összes elképzelhető vonatkozás együttese. Ez az igazi mûremek.

A modern festők olyan mintázatokat, alakzatokat láttak vagy sejtettek meg, amelyeket sok­szor évtizedek múlva produkáltak a modern mûszerek, s amelyekben a ter­mészet jelenségeinek egy-egy lényegi vonása jelenik meg, persze áttételesen. Ez nem miszticizmus, abban én nem hiszek (...) - arról van szó, hogy a mûvész a maga érzékeny idegrendszerén keresztül feldolgozza a környezet, a mai emberi lét minden behatását, és mûveiben tükröződik a huszadik század harmadik harmadának, a tudományos-technikai forradalomnak egész légköre, ellentmondások, re­mények és rettenetek, amiben ma az emberiség él...

Semmiféle felfegyverkezés, sőt, semmiféle megegyezés földünk nyersanyagkészleteinek birtokosai között nem fogja megállítani a véglegesen elnyomorodottak százmillióit és milliárdjait. Nem alamizsna kell a világ elmaradott részének, hanem integrálásuk egy globális igazságon és egyenjogúságon alapuló egységes világgazdaságba.

Optimizmusra is van okunk, ha arra gondolunk, hogy ismert történelmünk során az ember micsoda szörnyûségeken ment át - bizonyára szörnyûbbeken, mint amit ma a föld legszerencsétlenebb pontjairól jelentenek tévériportereink - és mégis, a legnagyobb szenvedéseken keresztül is valamiféle új, fejlettebb és talán igazságosabb rend felé haladtunk. Ezért vagyok optimista minden kételyem ellenére.

A közeljövő veszélyeit ezzel az agyvelővel kell átvészelnünk. Minden látszat ellenére ez azért nem olyan rossz mûszer. Biológiai adottságai korlátozottak, benne van állati múltunk számos öröksége, de ugyanakkor a társadalmi-tudati fejlődés óriási és átte­kinthetetlen lehetőségei is benne rejlenek. Rajtunk áll, hogy élünk-e velük.

Az embernek egyetlen ellensége van és azt minden reggel, néha még napközben is elég jól szemügyre veheti - a tükörben. Mi szükség volna akkor máson bosszankodni?

Az embereket szeretem - bár általában inkább kissé tá­volról.

Jellemünket (...) a nők alakítják.

Egykori legmerészebb álmaim elemi tankönyvi ismeretté "süllyedtek". És ha azt gondolod, nyájas, a tudományon kívüli olvasó, hogy most már be van fejezve a nagy mû s az alkotó pihen, nagyon tévedsz, pár év múlva jobb módszerrel csinálják meg ugyanazt, és mielőtt észrevennéd, nem vagy más, mint ócskavas...

A világegyetem legcsodálatosabb terméke, az emberi agy (...) egy információs világrendszer hordozója: tudatunk és mindaz, ami benne rejlik, amit önmagunkról tudunk, nyelvünk, mûvészetünk, elméleteink, tudományunk, mind-mind mûködő agyi struktúrák által hordozott információs rendszer.

Hiszek abban, hogy a hit csodákat tud tenni. És akár gyógyítani is lehet vele. Hogy Kaszap Pistához fohászkodik-e a beteg, vagy valamelyik csodaszert veszi be, mindegy. Hippokratész óta a legfontosabb szövetséges a beteg élni akarása, bizalma orvosában és a gyógyszerben. Ez így van ma is, és így lesz a jövőben is. De hogy gyógyítható betegek teljesen kétes csodaszerek miatt otthagyják a kórházakat és meghaljanak, ez már nagyon nagy baj.

A tudományos kutatáshoz elsősorban szerencse kell.