Szilágyi István

Amíg a másik nem mutatja, hogy ragaszkodik hozzánk, addig a saját ragaszkodásunkat sem nehéz titkolni.

Nem jó az, ha valakinek sok ideje van a gondolkozásra és kevés esze.

Néha a letûnt időt hisszük boldogabbnak. Néha teljesebbnek az elkövetkezőt. Ám ezekből épp a sajátunk az, amely kirekeszt. Talán ezért igyekszünk jelenünk szakadozó rezzenéseiben nem figyelni a pillanatnak sem tökéletlen, sem befejezetlen voltára. Mert nem akarjuk elvetéltnek érezni a mindenkori jelen pillanatot. Hiszen az, hogy az elmúlt idő egyben befejezett pillanatok özöne, s hogy az elkövetkező tökéletesíthet önmagán, nem oldoz fel a jelenben élés elkerülhetetlensége alól.

Ha magunktól nem félünk, bármire képesek vagyunk.

Ahhoz, hogy tudomásul merjük venni tehetetlenségünket, bizonyára nagyon erősnek kellene lennünk: minden vágyaink szerint való cselekvésre képeseknek. Akkor talán érdekek nélkül is szétnézhetnénk a világban magunk körül.

Amikor nincs kinek panaszkodni, az ember hamar lebeszéli magát a nyavalygásról. Egyszerûen tudomásul veszi a dolgokat.