Szöllősi Mátyás

Látjuk jól hogy nincsen álarc mi ne volna rémes mint a téboly s hogy feledhetetlen az összes ígéret rég szétfolyt reménye kegyelem kell de nem döfés egy félig béna szívnek értjük valami emberibb kéne.

Nem számít többé mit hisznek rólunk bárki-bármi-emberek hol fontos mindig az amit két összefont kíváncsi szeretet marasztal.

Aki ízig-vérig ügyvéd, az szereti a gyilkosságot, és boldog, ha felfedezhet egyet.

Időnként sikerül annyira eltávolodnom gondolatban ettől a várostól, hogy már a szépségeit is látom, és olyankor, egy-egy szerencsésebb pillanatban, megérzem, milyen lehet csupán néhány napot eltölteni itt.

Õ az egyetlen ember, akinek képtelen vagyok hazudni. És sehogy sem bírok rájönni, pedig sokat töprengtem rajta, hogy vajon a szorongás-e az oka, vagy inkább a kettőnk közt feszülő távolság áthidalhatatlanságának érzése, amin egy kvázi gyermeki csíny sem változtatna semmit, vagy csupán a bizalmatlanság, félelem attól, hogy ha fény derülne a mellébeszélésre, pont nekem nem bocsátana meg soha. Talán mindezek összessége.

A kényszerû őszinteségem nem a nyitottság érzését növeli bennem, inkább a lekötelezettségét.

Annak, akit nem ismerünk, legtöbbször sokkal könnyebb válaszolni.

Ne legyen önérzetes, sértődött. Az olyan vesztes dolog. És ami a legfontosabb, ne nyomja el.

Ne azt kérdezze magától, hogy jogos-e az érzés, merthogy talán igaza van. Hanem hogy megéri-e. Már hogy szabadjára engedni.

Fogadja el, hogy bizonyos dolgokon már nem változtathat, hiszen mindig fölbukkan valami, amire nem számított, és ami fájhat. Ne agyaljon annyit. Ez a maga legfőbb baja. Hogy az agyára ment egy csomó minden.

Könnyebb annak megnyílni, aki nem ismeri az embert.

Vannak azok a típusok, akik képtelenek jól választani, és ugyanazokba a csapdahelyzetekbe sétálnak bele, és a hasonló lelki parákkal küszködőket vonzzák be folyamatosan. (...) Viszont mások számára nagyon is képesek megmutatni a helyes irányt.

Vannak bizonyos jelek, amikre figyelni kéne. (...) Olyan dolgok, amik lényegesek lehetnek, de legtöbbször mégsem tulajdonítunk nekik jelentőséget. (...) És ha az ember figyel, akkor azért láthatja, mire is számíthat.

Legtöbbször azt bántjuk, aki közel van. Akit sokkal könnyebb bántani.

Tudja, mi idegesít az emberekben? (...) Hogy a legtöbbjük azt hiszi, hogy tudja, mi jó nekem. Általában helyettem akarnak dönteni.

Könnyû jó tanácsot adni, főleg, ha az ember már érti, hogy hasonló problémákkal küzd, mint az, aki szemben ül vele.

Aki játszott már másoknak, az pontosan érzi, hogy mikor figyelnek rá.

Az idő (tehát a csend) olyan sûrûn vesz körbe, hogy elkezdem hallani.

Mindenki, aki mostanában adni akar, inkább csak elvesz valamit. Főként az időt, amit nem lehet visszahozni már.

Az emberi beszéd a legveszedelmesebb. A közel állók susmorgásai meg a nyílt színi kérdések, amikor megérkeztek, és abban reménykedsz, hogy legalább most az egyszer nem ti lesztek a téma. A véget nem érő kérdések és tanácsok.