Szulák Andrea

Álszent és tisztességtelen dolognak tartom, ha nem szólunk időben valakinek, hogy nem alkalmas arra, amit csinálni szeretne.

Aki szerintem példakép akar lenni, abból sosem lesz példakép. Nekem mindig olyanok voltak a bálványaim, akik öntörvényûen csinálták a dolgukat.

Nem lehet egy mérlegre tenni a lisztet meg a cukrot.

Az agyunkat és a lelkünket nem lehet plasztikáztatni. Ott vannak azok a lenyomatok, amiket összegyûjtöttünk az évtizedek alatt. Azok a mieink. Azok vagyunk mi.

Nem hiszem, hogy korszerû akarok lenni. Önmagam akarok lenni. Nem biztos, hogy az jó, ha egy ötven éves nő, jaj, de mennyire "up to date". Jó, ne legyek hülye, tehát tudjam, melyik gombot kell megnyomni a számítógépen, a telefonon, vagy az aktuális kütyün, hogy a világ vérkeringéséből ne essek ki, de nem biztos, hogy ezt nekem kell diktálni. Ezt csinálják a fiatalok. Ez az ő terepük.

A jóra kell, hogy idő legyen. Muszáj!

Annyira semmi nem fontos, hogy (...) karmolódjak, vagy én karmoljak mást.

Hiszem, hogy kutyakötelessége minden embernek a saját életét szépen berendezni. Nagyon sajnálom azokat, akik erre képtelenek, s nem azért, mintha nem kaptak volna erre útravalót, hanem, mert nem akarják. A gyenge emberben nem hiszek, de hiszek az esendőben, a tévútra tévedőben, az erősben, aki történjék bármi, mindig fel tud, fel akar állni.

Akármennyire el vagyok foglalva, megtalálom a módját, hogy az örökös vibrálás közben - amely valójában az energiáim egy részét is felemészti - elcsenjek magamnak néhány percet, s jobbá tegyem az életet.

Túl rövid az élet ahhoz, hogy folyamatosan keserûen éljük meg. Egyetlen célját látom a létezésnek, hogy minden nap, minden egyes nap, amit megélhetek, az jól teljen el. Mindegy, mitől.

Nem izzó, lobogó szerelemnek kell megtörténnie ahhoz, hogy harmonikusan tudjunk élni, hosszan és kiegyensúlyozottan legyünk úgymond, boldogok. S mint tudjuk, a boldogság is csak pillanatokból áll.

A lángoló szerelem a tizenévesek sajátja, privilégiuma. Én elgyöngülök, amikor azt hallom egy ötvenes nőtől, hogy ő most éppen ilyesmit érez, de nem hiszem el.

Ha nem lehet úgy, ahogy akarod, akard úgy, ahogy lehet!

Tudnom kell, hogy ha majd egyszer el kell válnunk, nyugodt szívvel, békében tehetjük meg, abban a bizonyosságban, hogy a minket összekötő láthatatlan szál csak erősebb lett az idők során, és ez a szál lesz a kapaszkodód, menedéked, táplálékod, ha nem lehetek már melletted. De ne aggódj! Én akkor is veled leszek minden napsugárban, minden esőcseppben, minden szellősuhogásban. Mert megígértem.

Mire az ember háromig számol, ismét nyakán a karácsony. Engem mindig elborzaszt, hogy egyik nap még a mindenszentekre emlékeztetnek bennünket az üzletek, másnap azonban már csillog-villog a karácsonyi dekoráció.

Amikor megkérdezik tőlem, vajon szeretem-e a karácsonyt, egyre bizonytalanabbul válaszolok. Talán az ünnepet magát igen, ám a körülötte kialakuló őrületet gyûlölöm. A szeretet ünnepére készülődő, egymást ordítva taposó embereket a plázák parkolóiban, a kétségbeesett küzdelmet, hogy amit egész évben nem sikerült tiszta, őszinte szívből átadni a másiknak, majd talán ezen az egy napon árucikkek segítségével kifejezzük... szóval, hogy mindenáron tárgyiasítani akarjuk, ki akarjuk fejezni a kifejezhetetlent... nos, ettől igyekszem távol tartani magam.

Egy emberről az étkezési szokásai nagyon sokat elárulnak.