T. J. Klune

Nehéz elfogadni az új valóságot, amikor az egyetlen élet, amit ismerünk, mindörökre eltûnik.

Az élet zûrzavaros, szörnyû, és csodálatos, ráadásul egyszerre mindez.

Ha van valami, amit megtanultam arról, hogy milyen embernek lenni, akkor az az, hogy egyedül nem boldogulunk.

Ha valaki elég sokáig él ahhoz, hogy igazán megszeressen valakit, akkor előbb-utóbb megismeri a bánatot.

Néha akkor találjuk meg a legváratlanabb dolgokat, amikor nem is keressük őket.

Nem mondhatjuk rá valamire, hogy erkölcsös vagy erkölcstelen, ha nem ismerjük és értjük a mögötte rejlő részleteket, apró különbségeket és árnyalatokat.

A gyásznak van egy katarzisa, amit rendszerint nem látunk, amikor benne vagyunk a közepében.

A gyûlölet hangos, de (...) ez azért van, mert csak kevés ember kiabál, akik elkeseredetten akarják, hogy meghallják őket. Talán sosem tudod rávenni őket, hogy másként gondolkodjanak, de amíg nem felejted el, hogy nem vagy egyedül, győzni fogsz.

Az emberek szeretik feketében és fehérben látni a világot, erkölcsösnek és erkölcstelennek. De a kettő között mindig van egy szürke zóna.

Vannak rejtélyek, amelyeket talán sosem tárunk fel, akármilyen eltökélten próbálkozunk is.

Nem vagyok hajlandó hinni abban, hogy egy teremtés sorsa kőbe van vésve. Mindenki több annál, mint ahonnan származik.

Ha nem tudunk magunkon nevetni, akkor valamit rosszul csinálunk.

Néha még a legbátrabbak is félnek. Az a fontos, hogy ne engedjük magunknak, hogy a félelem uralja az egész életünket.