Tábori Róbert

Az ember nem születik kész müvésznek, ugy a mükritikához is bizonyos idő kell, hogy teljesen otthon érezze magát benne.

A szerelem olyan játék, melyhez két becsületes partner kell, hogy igazságos legyen.

Nincs már igazi hősszerelmes, a legjobb szerep is másodrendü erők vagy kontárok kezében van. Még Romeo is csak szavalni tudna manapság, de nem meghalni a szerelmeért. Élni pedig, kizárólag csak annak élni, még kevésbbé tudna.

A régi nagystilü szerelmesek már csak költészet muzeumaiban lelhetők, ott is spiritus nélkül. A férfiuban csupán annyi a tartalom, mennyit mi beképzelünk. Az okos asszony tehát nem is az, ki képzel és zsákban vesz macskát, hanem az, a ki előre tudja, hogy a férfiu kihez életét köti, nem egyéb egy formaságnál. A szerelem formája, mely még mutat valamit, de belsejében egészen üres...

Nagy tévedés azt hinni, hogy csak az orvvadász élvezi a hajsza gyönyörét és hogy csak a tilosban terem a szerelem igazi gyümölcse. Az a valódi gyönyörüség, ha az ember a saját kertjében megérleli a körtét és napról-napra látja, hogyan rakódik le arra a finom, napsugár melegéből szőtt hamvas szin és megérzi, látja már: a gyümölcs is reszket a vágytól, hogy megizlelje kertésze.

A zivatar, mely az emberi szivben tombol, nem jár égzengéssel, czikkázó villámai sincsenek, de pusztitani épp ugy tud, mint a legádázabb förgeteg.

Vannak az életben ellenszenvek, melyeknek oka olyan rejtélyes, hogy még az sem tudja, kinek lelkében támad.

Nincs kinosabb ellentét, mint mikor odakünn tavaszi fényben ragyog a világ s benn, leeresztett függönyök mögött, félhomályban nyögjük a betegség fájdalmait. Csak tavaszkor ne legyen beteg az ember! Mikor a földön minden megujul és szeliden, fájdalom nélkül történik az átalakulás, borzasztó lehet az a gondolat, hogy csak a mi lényünkben nem alakulhat át a bánat örömmé és a betegség egészséggé. Bármit mondjanak is a pesszimizmus költői az élet nyomoruságáról, tavaszkor nem szeretnék meghalni. Szép és költői dolog lehet a sirban pihenni, mig fölöttünk a virágok illatoznak, minden kizöldül és a fák suttogásába madárdal vegyül, de még szebb és különösen: még jobb ilyenkor odakünn jó egészségben sétálgatni és vigan végignézni a természet megujulását.

Különös alkotás lehet ez az emberi sziv, mert megszokja végre is, mindennapi táplálékának tekinteni a fájdalmat.

A ki nem harapós, azt harapják; a ki nem kalapács, az csak üllő lehet.

Elképzelhetetlen gyorsasággal száguld a fény, mondják 42 millió mérföldet halad másodperczenkint. Van-e képzet, mely vele lépést tarthat? Igenis van! A gondolat, mely a mint maga megterem, már is alkot. Az érzelem, mely a mint kikel a sziv talajából, máris uj érzésnek ad életet, de maga azonnal elhervad és eltemetkezik...