Tandori Dezső

Nem kell-e nagyon is meglenni ahhoz, hogy egy kicsit is elveszett lehess?

Némely dolgok természetesek, de természetellenesnek rémlenek, természetünkellenesen természetesen fájnak.

Az intellektuális igazságok – s minden, ami reájuk épül – messzemenőkig kielégítetlen hagynak mindőnket. Visszamenőleg is; és ez megszégyenítő.

Meghalni se kéne külön. Annyira együtt vagyunk.

Mindenről telibe rossz véleményem volt, de nem ezeket a dolgokat néztem. Nem a "mindent". Hanem félre.

Mindig készen állok rá, hogy ne történjen semmi.

Csak azt az életet értjük (másoknál), amit magunk is éltünk.

Ha majd mindenem lemarad egy hirtelen rámnyílt határon, befogad, hol nincs folytatásom, mindenem a helyén marad.

A reménytelenség a bevallás tisztessége.

A lemondást nem holtunkban (halálunkon) kell gyakorolni. Ott már nincs benne semmi élvezet.

Csak egyet nem lehet megértetni senkivel, hogy semmit nem lehet megértetni senkivel.

Egy szépséges éji lepke került elő polcom mögül. Vergődött. Segíteni akartam neki. Nehezen vette, "butácskán". Végül sikerült, és... "Te, nincs az a szépséges ív... ahogy a világnak a kinyitott ablakon át nekivágott..."

Akinek úgyse lehet elmondani semmit, annak úgyse lehet elmondani semmit.

Ha magamról mondok bármit, nem szabad mondanod rá semmit. De ha magamról nem mondok semmit, rólam akkor se mondhatsz bármit.

Már minden napot meg kell becsülni. Kis lét, nagy tét: szerény nyeremény. De igaz. Aztán ha az egyik nap az utolsó lesz? Mindent elvesztek.

Ha szerelmünkkel szerelemért/ben szemezgetünk: elmúlik. (...) Az igazi aforizma nem múlik el.

Ami nem dől el, soha nem is állt.

Ha örülsz, hogy élsz, nem lehet neked túl nagy öröm az élet.

Minden megnyert idő egy elveszített idő is. (Ma így érzem.) Mert megnyertem ezt épp, úgynevezett egészségben, de egyre kevesebb napban lesz részem.

Az idő zárt dió. Nem lehet bekapcsolódni. Az idő szórt mák. Nem lehet széjjelebb szóródni.