Tar Károly

Nincs elviselhetetlenebb fajankó - a szellemes fajankónál!

Minden sértés, lekicsinylés, szívgyötrés, lelki bánat, jelképes és valóságos pofon stb. fájdalmat okoz. Ha kapjuk, magunkon tapasztaljuk. Ha adjuk - gondoljuk el - hasonló fájdalommal jár. Igyekezzünk, ne okozzunk fájdalmat egymásnak!

Viselkedés teszi az embert felnőtté. Bizonyíthatóan léteznek közöttünk gyermekkorú felnőttek és felnőtt korú gyermekek.

Amennyiben nem sikerül úrrá lennünk szorongó érzéseinken, aggodalmainkon, félelemmel teljes lelkiállapotunkon - hiába élünk!

Hallgatni arany, hallgatózni becstelenség, lehallgatni törvénybe ütköző aljasság.

Jótétemény semmit sem veszít értékéből, ha háládatlanra esik is.

Jó férj az, aki tud hallgatni. Ha vak is, még jobb, mert "nem látja azt, amit az egész falu tud", és azt sem, hogy csúnya a felesége.

Ha férfimunkát is végez a nő, akkor se mondjon le nőiességéről, bájos viselkedéséről, legyen mindig, mindenütt kellemes, üde, szép és derûs.

Életünket most erdőrengetegnek képzelem, amelyben mindenki képességének megfelelő tudással, erkölccsel, tapasztalatokban edzett bölcsességgel élezett fejszéjével vág magának utat, esetleg ösvényt az értelme határáig húzódó világában. A sûrûség bódító leheletében szuszog a figyelmeztetés: ne vágj ki minden fát! Az ember néha mégis, mint megveszekedett fejsze, ide-oda csapkod, pánikol, mert nem találja a megfejthetetlenül göcsörtös mindennapokból a megnyugváshoz vezető, az örömmel járható aszfaltot.

Gondolataink, akár a levegő, körülvesznek, magunkba szívjuk akaratlanul is. Érlelés közben szárnyakat képzelünk a tetszetősebbeknek, és merészen szárnyra bocsájtjuk őket. Mindet, amit a világból megértünk, mindet, amit évezredek óta felénk hömpölygetett az emberi elme. Ennek az óceánnak a hömpölygése és kitartó sodrása tudásunk kavicsait görgetve csiszolódtak. Próbakövek életünkhöz.

Az élet erdejéből nincs kiút. Benne vagyunk minden szeretetteljes pillantásban, baráti érzések meleg záporában, szülötteink nukleotidokból felépülő szerves makromolekuláiban és rengeteg minden másban, még a "félrecsúszott nyakkendőnkben" is. Megnyugvásunk a kegyes időben: ez maga az örömöt teremtő munkásélet.

Anyánk világot teremtett körénk, nekünk adta érzékenységének felét. Ráadásul pedig az előttünk álló egész életet. Egy darabig fogalmunk sem volt, mit kezdjünk vele. Végül: mit tehettünk, besoroltuk ismertetőjegyeink közé. Élünk. És nyilvánvaló, hogy ebbe fogunk egyszer majd, talán szépen, belehalni.

Semmit sem tudunk, innen a bátorságunk, amivel megváltani akarjuk a világot.

Otthon vagytok a táguló nagyvilágban: az anyanyelvben.

Minden megszívlelendő viselkedési szabály kiindulópontja a jóérzés, a tapintat, az erkölcs.

Naponta lépünk egyet az igazság felé vezető úton, és ugyanakkor meghalunk egy kicsit, lemaradunk valaminek a megértésében.

A megérzés olyan, mint ködös autópályán az előttünk haladó gépkocsi hirtelen felizzó féklámpája. Ha nem figyelünk rá, könnyen beleszaladunk a végzetesbe.

Az önismerő nem kíván tündökölni.

A leghasznosabb tudás: saját tudatlanságunk felismerése.

Rövid életünk csupa rögtönzés.