Tar Sándor

A vízben úszni kell, repülni nem lehet.

Születtem, éltem, huszonkét évig álltam egy gép előtt, megnősültem, van egy gyerek. Lakás. Énvelem már nem is történik más, akkor meg mi a francnak az egész? Ennyiért megszületni is kár volt. Ennyi életért. Ennyi a kutyának is van.

Kellene nekünk, munkátlanoknak is valamiféle menekülttábor, hogy ne rontsuk otthon a levegőt, meg a hangulatot az örökös kesergéssel, semmittevéssel. Oda aztán be lehetne hajtani mindenkit, munkanélkülieket, hajléktalanokat, koldusokat, árvákat, meg aki úgy általában útban van, vagy rontja a városképet. Nagy a Hortobágy, ott el is férnénk a többi marhával.

Inkább száz irigye legyen az embernek, mint egy szánakozója.

Nem tudom, a jóisten hogy csinálta, hogy mindenkit a saját képére formált, már ez maga egy blődség, hát vannak olyan arcok, ami már nem is emberi, hogy lenne az istené akkor?

A család is egyfajta rabság, ahol elsősorban mint potenciális munkaerő, és megfelelő időben a társadalmi szükség alapján hitelesített szaporítószerv jöhetsz számításba, aki havonta ügyesen felrakja a függönyt.

Az embernek nem kell sok a békességhez, azt legtöbbször a másikban leli meg.

Istenben nem hiszek, nekem egy ilyen hatalmas, rettenetes nagy úr ne parancsolgasson, mikor annyit nem tud, vagy nem akar megtenni, hogy aki nyomorult, az ne legyen az, arról már nem is beszélve, hogy mennyi betegség van a világon, az isten meg sehol. És akkor még én menjek majd imádkozni a mennyországba, dicsérjem az urat. De minek kell őt dicsérni? Dicsértem én itt a földön eleget, egyebet se kellett csinálni, csak dicsérni mindig valakit. Ha meg a pokolba kerülök, amire nagyobb az esélyem, akkor meg elégek majd a gyehennán, de minek? Mi végre? Miért kell gyötörni valakit az idők végezetéig, kinek telik ebbe öröme? Istennek? Na, ezért mondom, hogy nem szabad sokáig rágódni a dolgokon, mert előbb-utóbb sûrûsödni, csomósodni kezdenek a dolgok, aztán ott köt ki az ember, hogy lassan begolyózik.

Mi az öregek halálát várjuk, a gyerek meg a miénket. Ami közte van, azt életnek hívják.

Aki már elmúlt negyven, az már nem is ember. Az jobb, ha megy az asztaloshoz méretet vétetni magáról, és nem kezd el vastag könyveket olvasni, mert nem éri meg a végét. Szerintük.

A szegény embernek annyi a szórakozása, amennyit a másikban megtalál.

Az ember sokszor nem is tudja, miért, csak jön a könny a szeméből.

Kívülről minden ház olyan, mint a másik, kerítés, udvar, minden. De hogy a kerítésen belül mi van, azt csak az tudja, aki ott lakik.

Az állat nem olyan, mint a tévé, hogy ki lehet kapcsolni.

Nem ítélkezhetünk olyan emberek fölött, akiket egyébként szeretünk.

Nem vagyok hívő, számomra csak az ember mindenható, de nem az egyén, hanem az örökké létező, meghaló-újraszülető sok-sok ember, mondhatni a mindig jelen levő összesség, s véleménye, szeretete vagy éppen közönye.

Csak az írás kényszere, vékony vigasza, a tehetség parancsa lendíti tovább azokat, akiknek van tehetsége.