Tolnay Klári

Két ember beszélgetése magánügy. Tehát vagy igazán őszinte, s akkor nem tartozik a nyilvánosságra. Vagy a felületen mozog, s akkor nincs értelme.

A színésznek nem kell okvetlenül a magánéletben hazudnia, mert eleget hazudik a színpadon.

Amikor az ember öregszik, amikor mind közelebb kerül a halálhoz, egyre fogynak a vágyai. Minden nap szép - gyönyörûen lehámlik róla valami. Így aztán egyre kevesebb a keserûsége, bánata. Egyre kevesebb csalódás éri. Nem lesz igénytelenebb, csak az apróságoknak jobban tud örülni. Észrevesz olyan dolgokat, amikre korábban nemigen figyelt, mert a munkája, a családja, az örökös rohanás, a pénzkeresés, egyszóval az élet miatt nem jutott rá ideje és figyelme. S egyszerre csak kinyílik előtte a világ.

A sorsomban (...) semmit nem érzek feleslegesnek. Mindent adománynak tartok, mert így mindent feloldhattam-felmutathattam a mûvészet segítségével.

Borzasztó lehet, ha valakinek az életében nem adódnak soha konfliktusok. Az mitől és hogyan érik meg?

Az ember egy bizonyos idő után nem érdekeseket akar mondani, hanem igazat.

A film népszerûsít, modern kifejezési eszköz, s nem utolsósorban pénzkereseti lehetőség - de a színészethez vajmi kevés a köze.

A világot javítani? Ebben nem hiszek. Nekünk vetni kell, az eredménye nem ránk tartozik.

Az élmény (...) a közhiedelemmel ellentétben nem valami jelentős, fontos esemény. Nem. Az belső történés, amit bármi előidézhet... kilépek például egy délután, nyári zápor után az erkélyemre, s a szemközti még nedves, víztől csillogó háztetőn megpillantok egy fütyürésző rigót. Vagy: átrendezem a könyvtáramat, belelapozok valamelyik könyvembe, s mert nem tudom abbahagyni az olvasást, reggelig ottmaradok a padlón. Ezek az igazi élmények. Nem kívülről jönnek, hanem a bensőnkből fakadnak.