Tompa Andrea

Amíg valaki az élők sorában van, haza kell mennie, mert várják haza, mert nem lehet, hogy nem otthon ünnepli valaki az ünnepeket, aki elment, akkor is, ha neki viszont minden erőfeszítése arról szól, hogy megérkezzen egy másik tájba, egy másik házba.

A múlt feldolgozásának lehetősége foglalkoztat. (...) Az a kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy a veszteségeinket, traumáinkat beépíthessük, és úgy éljünk velük együtt, mint amelyek már nem hatnak ránk, nem bántanak, nem fojtogatnak, de megismertük őket, tudunk a következményeikről, hatásaikról.

Könnyek nélkül nincs szabadulás.

A veszteségeket, amelyek értek, érnek és érni fognak mindnyájunkat, meg kell gyászolnunk, közösségként, családként, egyénként. (...) Szükségünk van arra a vödör könnyre, amivel megsiratjuk azt a rengeteg mindent, ami elveszett. Elsősorban halottainkat. Aztán az élethez fûzött reményeinket, füstbe ment terveinket, álmainkat, azt az életet, amelyet elképzeltünk és felépítettünk, és amelynek a romjain állunk.

Megtörténik és nincs semmi, de semmi értelme. Ez a tragédiák lényege.

A gyász gyakran egy évig tart az emberéletben, ennyi volt hagyományosan a gyászidő is - állítólag ennyi idő alatt lehet egy vödör könnyet összesírni. Ma inkább a semmit sem jelentő elengedés szóval próbáljuk megúszni a fájdalom megélését -, de ezt a korszakot nem elengedni kell, mint egy romantikus papírhajót a vízen, hanem megsiratni.

A világot a köszönet és a bocsánat viszi előre, meg a sírás és a jó helyre célzott harag.

Hát ki ne szeretné a pénzt? Minden ember szereti azt, ha van, azért, ha nincs, épp azért.

Az ember kell biztassa magát, mert ha nem, vissza talál fordulni a nagy útján, mikor már épp fordulna reá.

Csakis akkor van mese, ha van hallgatóság. A pap se prédikál egyedül a templomban az egérnek.

Olyan a panasz, ha megindul, mint a csermely, aztán csak mind dagad, hogy elviszi a törzses fát is, akkora folyó lesz belőle.

Egy hiba kell hogy legyen minden élőnek, igaz-e? Mert a rózsának is van tövise, akármilyen illatos.