Torkos László

Ember vagyok emberek közt; Fényből, árnyból vegyülék, Lelkemben az ember képe Szelíd, tiszta fényben ég.

Kerülöm az embereket; Mert az embert szeretem, S félek, hogy az emberekért Az embert is megvetem. Félek, hogy a tiszta érzés, Melytől szivem melegül, Ezer visszás indulatok Fertőjében elmerül.

Mily mennyország üdve volna Karjai közt föleszmélni, Föleszmélni, meg nem halni, Csak vele, csak neki élni!