Török Sándor

Mindig rengeteget dolgoztam azon, hogy évek alatt kiszabaduljak valami veremből, amit magam ástam magamnak, hogy megáshassam a következőt, és megint évekig dolgozhassak a szabadulásomért.

Vannak hősök (...), akiknek egyetlen sebezhető pontjuk van, Akhilleusz, Siegfried... minekünk, egyszerû embereknek minden pontunk sebezhető. Nekünk egy sebezhetetlen pontot kell kivívnunk.

Az irodalmat a férfiak csinálják, és az irodalmon keresztül bebeszéltük a nőnek, hogy ő komplikált teremtés. Szuggeráltuk neki, hogy az legyen, hogy ő szuggerálhassa nekünk, hogy tényleg az. Miért? Hogy ezzel nagyobb dicsőség legyen a meghódítása, a bírása. (...) Felfújtuk, kérem, az egészet, hogy hízelegjünk vele magunknak. Hiszen arra szánta a természet, hogy a mienk legyen, de mi még külön összezavartuk a természet munkáját.

A legtöbb házasság az elején őszinte, amikor könnyû őszintének lenni. Amikor százszor megesküszik egymásnak két ember, hogy igenis szeretlek és örökké szeretlek, s megesküszik arra, hogy ha pedig egyszer "eljön az az idő, - de az nem lehet! - hogy már nem szeretlek, azt is őszintén megmondom". És mi történik? Mikor a szerelem meghal, akkor kezdődik a hazugság még csak igazán. Egyik fél sem vallja be, hogy bizony kezd hidegedni, hanem előbb apróbb, majd egyre nagyobb hazugságokkal injekciózzák a dolgot. A végső robbanásig.

A nőnek a házasság állás. Meg akar élni belőle. Hol van még egy intézmény, ahol olyan kis tudással, alacsony kvalifikációval és aránylag kevés munkával meg lehet élni?

Kis dolgokban mutatkozik meg az emberi természet. (...) Tessék csak megfigyelni, hogy a nők a legritkább esetben köszönnek vissza a személyzetnek, pincérnek, liftesnek, kalauznak stb. és a kapott szolgálatokat sem köszönik meg. (...) Kérem, a nő egyszerûen bután büszke arra, hogy ő nő. És ha egy nő csak egy kicsit szép, már különleges sorsot kíván magának.

A föld fenekében nincsen pénz. Mindenért meg kell dolgozni. S a legmeddőbb és legtehetségtelenebb valami főnyereményre várni. Aki mindig a főnyereményre vár, abból sose lesz semmi.

Végre is be kell vallanom - félek. Valami buta és megmagyarázhatatlan félelem ez. Nem attól félek, hogy betörők leütnek és elveszik a pénztárcámat, hanem a csöndnek és a sötétségnek és az egyedüllétnek van valami nyomasztó hangulata, ami végeredményben félelem.

A könyvtárból könyveket hordok haza (...) és új, eddig ismeretlen világok kezdenek kibontakozni. Olvasok és olvasok és rábukkanok dolgokra itt-ott, amelyek, mint "hatalmas" és "egyéni" "érzések", "megfigyelések" éltek bennem, dolgok, amik "az enyémek", én bukkantam rájuk, úgy jöttek elő saját magamból, és akkor döbbenve kellett látnom, hogy ezeket előttem jártak már régen megérezték, meglátták, formákba öntötték. És itt kezdődik az, amikor az embernek a kezében lassabban kezd járni a ceruza.

A család tagjait az köti össze, hogy egyik úgy érzi, őt segíteni kell a másiknak, a másik, hogy erejét tudhassa - úgy érzi, őnéki segíteni kell. És kéznél a rokoni viszony, hát ragaszkodnak egymáshoz.

Az ember (...) nagyon magára hagyatott valami. Gyerek és szülő, szülő és gyerek, férj, feleség, szeretők, testvérek stb., vagy talán mondjuk így, vérségi kötelékek. Hát Istenem, a vallás és a társadalom kerítései kötnek és az ember nehezen vallja be, hogy például nincs köze az öccséhez. Tartja magát. Azt hiszi, hogy ez rosszaság. Megszokás. A vérségi köteléket úgy elhalványítja az idő, mint akár a faji hovatartozást. (...) Közeli rokonok tíz év után idegen emberként kerülnek össze s vagy megszeretik egymást, a vérségi kapcsolatoktól függetlenül, vagy nem.

Száz csúnya igazságnál szebb egy rendes hazugság. Olyan igaz, ami csúnya nagyon sok van, de a hazugság majdnem mindig szép. Hiszen az a rendeltetése, hogy megszépítsük vele a kibírhatatlan igazságot.

A könnyek sokfélék. (...) A testi fájdalom könnye bőséges, de nem elég meleg, a bánat könnye forró, és szinte nem cseppekben jön, hanem ömlik és zuhogva hömpölyög alá az ujjak között, melyekbe az arc szemérmesen eltemetkezik. Hasonlít ehhez a boldogság könnye, de ez nem rejtőzik el és hamarább elapad. Ezek rokonok, aminthogy rokonok a sírás és a nevetés általában, s rokon az öröm és a bánat, rokon a szeretet és a gyûlölet. A düh könnye egészen picike, és gonoszul megül a szem sarkában. Néha csak egy van belőle. A meghatottság könnye diszkréten, finoman alácseppen. Nagyon szép a szerelmes asszonyok zokogása, és az anyáké. Ezt a kettőt Isten egyenrangúnak veszi az imádsággal. Ezek olyan őszinték és fájdalmasak, mint a gyermekbőgés. Az erőszakos, álnok, apró és szétfolyó könnyeket, az álszenteskedés könnyeit - hogy nyögni kell, míg végre kijön - káromkodásnak számítja. Annál szebbek a befelé hullók, amelyektől ég a szem és elnehezedik a mell; vigasztalan az öregemberség szüntelenül folydogáló könnye, amely a nyomorúság híg vizéhez hasonlít. Ó, a könnyek sokfélék.

Itt minden volt, itt minden múlt, itt minden visszavár. Itt régi nap nem alkonyult, és nem lett ősz a nyár. A pillanat itt megmarad, hát adjatok kezet, a kis sziget mindig szabad, csak emlékezzetek.