Tove Ditlevsen

Ha egy fiatal lánynak magának kell megkeresnie a kenyerét, az nagyon fájdalmas, és sok sérülést okoz. Ezen az úton nem lehet látni a fényt az alagút végén.

Nehéz megőriznie magát az embernek, miközben a dolgok minduntalan megváltoznak körülötte.

Az élet vicces (...). Csak akkor veszi észre az ember, amikor már majdnem véget ért.

Rongyos gyerekkorom csapkod körülöttem, és alighogy befoltozom rajta az egyik lyukat, máris keletkezik egy másik.

Bármerre is fordul az ember, mindenhol nekiütközik a gyerekkorának, és megsebzi magát, mert olyan éles és kemény.

A felnőttek (...) úgy hordozzák magukban a gyerekkorukat, mint egy használt, molyrágta, szakadt és lyukas szőnyeget, amely már nem kell senkinek.

Néha hazudni kell ahhoz, hogy az igazság kiderüljön.

Az a legrosszabb a felnőttekben, hogy soha nem akarják beismerni, ha akár csak egyszer is rosszul vagy könnyelmûen cselekedtek. Mások felett bezzeg hamar ítélkeznek, de maguk fölött sohasem mondanak ítéletet.

A gyerekkort kívül-belül egyaránt láthatóan és kirívóan magukon viselő személyeket gyerekeknek hívják, és mindenki kénye-kedve szerint bánhat velük, mert nem kell félni tőlük. Nincs fegyverük és nincs álarcuk.

A gyerekkor hosszú és szûk, mint egy koporsó, és egyedül nem lehet kijutni belőle.