Vladimir Nabokov

A környezetváltozás olyan hagyományos téveszme, melybe tönkrement szerelmek és tüdők vetik bizalmukat.

Milyen különös az élet! Hogy sietünk elidegeníteni magunktól azon sorsokat, melyeket eredetileg elnyerni igyekeztünk.

El nem mondhatom, milyen szelíd, milyen megindító volt szegény feleségem. (...) Elgondolkodó keserûsége az én szememben a szerelem némasága volt.

A naptár tanúsága szerint csak néhány hónapig ismertem őt, de vannak barátságok, amelyek a maguk belső ideje szerint fejlődnek ki.

Szerelem volt első látásra, utolsó látásra, örökkön-örökké tartó látásra.

Kétfajta vizuális emlékezet létezik: az egyik, amikor az ember nyitott szemmel, ügyesen újrateremt egy képet elméje laboratóriumában (...); és a másik, amikor az ember hunyt szemmel azonnal életre hívja szemhéján a szeretett arc tárgyilagos, tökéletes optikai mását, egy természetes színekben pompázó szellemecskét.

A kíváncsiság a fegyelemsértés legtisztább formája.

Az élet egy nagy meglepetés. Miért ne lehetne a halál még nagyobb?

Tárgyilagosan szemlélve a dolgot, sohasem láttam még ragyogóbb, magányosabb, kiegyensúlyozottabb őrült elmét, mint a sajátom.

Minél ritkábban találkozunk egy bizonyos személlyel, annál nagyobb elégedettségünkre szolgál, hogy valahányszor csak hallunk felőle, ellenőrizhetjük, mily engedelmesen idomul a róla alkotott elképzeléseinkhez. Az általunk megelőlegezett sorsban bekövetkező fordulatokat aztán nem pusztán rendellenességként, hanem erkölcstelenségként éljük meg. Inkább soha ne is ismertük volna szomszédunkat, a nyugdíjas hot-dog árust, ha kiderül róla, hogy épp most adta ki századunk legnagyobb költeményeit tartalmazó verseskötetét.

Minél jobban szeretünk egy emléket, annál erősebbé és különösebbé válik.

Néztem, néztem, s olyan világosan tudtam, mint ahogyan tudom, meg fogok halni: jobban szerettem, mint bármit, amit valaha is láttam vagy elképzeltem a földön, vagy reméltem a földön túl.

A szatíra tanít, a paródia mulattat.

Egy szót sem tudok leírni anélkül, hogy ne hallanám, hogyan fogod kiejteni - és nem tudok visszaemlékezni egyetlen apróságra sem, amit ne sajnálnék (...), hogy nem együtt éltük át.

Szükségem van rád, tündérmesém. Mert te vagy az egyetlen, akivel beszélhetek egy felhő árnyékáról, egy gondolat daláról - és arról, hogy amikor ma munkába mentem, és egy magas napraforgóba néztem, az rám mosolygott minden magjával.

Egyszer egy ember (...) elveszített egy gyémánt mandzsettagombot a végtelen, kék tengerben, és húsz évvel később, pontosan ugyanazon a napon, éppen pénteken, egy nagy halat evett - de nem volt benne gyémánt. Ezt szeretem a véletlenekben.

A bölcső egy szakadék fölött ring, és a józan ész azt súgja, hogy létezésünk csak a fény egy rövid villanása két örökkévaló sötétség között. (...) Az ember rendszerint sokkal nyugodtabban szemléli a születése előtti végtelent, mint azt, ami felé tart.